A viktimizáció elméletei

Bár az áldozattal a bűnelkövetés és a bűnözés elméletei is foglalkoznak, annak a szerepnek a közvetlenebb megfontolása, amit az áldozatok játszanak a bűnesetekben, ezekben az elméletekben csak másodlagos jelentőségű. Annak következtében, hogy a a kriminológia törzsanyagából „hiányzik az áldozat”, az utóbbi időben kialakultak a viktimizáció elméletei. Ezek az elméletek arra törekszenek, hogy az áldozat szempontjából vagy az áldozatot szem előtt tartva értsék meg a bűnözést.

Az áldozatokkal való foglalkozás története a kriminológiában Hans von Hentig egyik 1941-es cikkére vezethető vissza, amely elsőként tekintette tárgyának az áldozatot. Ebben a cikkben úgy mutatta be a bűncselekményt, mint „az elkövető és az áldozat közötti interakciót.”

A nagy tisztelettel övezett tudós, Hentig a náci hatóságok áldozata volt. Az ezzel kapcsolatos saját tapasztalata irányította a figyelmét az áldozat fontosságára. Az adatokat körültekintően összegyűjtve és elemezve kimutatta, hogy a turisták által látogatott helyek vonzzák a bűnözőket, akik szabadságukat töltő, gyanútlan emberekre akarnak lecsapni.

Hans von Hentig

Von Hentig 1948-ban megjelent könyvével, a The Criminal and his Victim-mel (A bűnöző és áldozata) teremtette meg a viktimológiát, a kriminológia egyik résztudományát, amely  azt a szerepet vizsgálja, amelyet az áldozat játszik a bűnesetben. Mindazonáltal tudni kell, hogy a „vitkimológia” terminus Hentig könyvénél régebbre nyúlik vissza. A teminust Benjamin Mendelsohn román jogász alkotta meg egy évvel korábban, 1947-ben, amikor is a Román Pszichiátriai Társaság ülésén előadást tartott „Új biológiai, pszichológiai és szociológiai horizontok: a viktomológia” címmel. Egy amerikai pszichiáter, Frederic Wertham használta először a „viktimológia” kifejezést Amerikában, 1948-ban.

Ezzat Fattah kanadai kriminológus szerint „Hentig kitartott amellett, hogy sok áldozat hozzájárul a saját viktimizációjához azzal, hogy ingerli vagy provokálja a bűnözőt, vagy azzal, hogy olyan helyzetet teremt vagy tart fenn, amely valószínűleg a bűncselekmény elkövetéséhez vezet.” Így az egész eseménysor jelentőségre tesz szert, mivel a bűnözői viselkedés egyaránt magában foglalja a tettes cselekedetét, illetve a tettes és az áldozat közötti interakciót. Nem tartható fenn az a megközelítés, amelyben „a bűnözőt és az elkövetőt…olyan különbözőnek (tartjuk), mint a napot és az éjjelt”, mert tagadhatatlan kapcsolat áll fenn az elkövetés és a viktimizáció között. Sok elkövető lesz visszatérő jellegel áldozat, és az áldozatok gyakran egyben elkövetők is.

Az ilyen eredményeket talán komolyan vitathatónak ítéljük egy olyan időszakban, amikor az áldozatok jogaiért küzdő csoportok aktívan és sikeresen dolgoznak azért, hogy a bűncselekmények áldozatainak a jogait biztosítsák. Azt azonban meg kell érteni, hogy a bűnösség nem oszlik meg a tettes és az áldozat között. A büntetőjogi felelősség a bűncselekmény elkövetőjét terheli, és ezt a tárgyaláson kell az ésszerű kételyt legyőzve bizonyítani. A viktimológia azonban rámutathat, hogy ha a potenciális áldozatok másképpen viselkednek, csökkenthetik az áldozattá válás veszélyét.

Életmódelméletek

A viktimizáció életmódelméletének egyik változatát Michael Hindelang, Michael Gottfredson és James Garofalo alkotta meg 1978-ban. Ez a teória azt állítja, hogy a szerepek és az időbeosztás változása miatt az emberek különböző életstílusokat követnek (a munka és a szabadidős tevékenységek vonatkozásában). Ezek a különbségek összefüggésben vannak azoknak a helyzeteknek a számával, amelyekben magas a viktimizáció kockázata. Az, hogy miféle emberekkel lép valaki kapcsolatba, milyenek a munkatársai, barátai, szexuális partnerei, ugyancsak kihatással vannak a viktimizációs arányra. Ha például valakinek drogot áruló vagy bennfentes kereskedelemmel foglalkozó barátja van, áldozattá válásának esélye magasabb, mint ha csak jogkövető polgárokkal áll kapcsolatban. (Egészen nyilvánvaló a hasonlóság a viktimológia életmódelmélete és a rutintevékenység-megközelítés között).

A viktimizáció életmódelmélete egy sor specifikus tételen alapul. Ezek felvázolják az elmélet lényegét és a jövőbeni kutatás irányait.

1. tétel: A személyes viktimizáció valószínűsége közvetlen összefüggésben áll azzal az időmennyiséggel, amit az ember (különösen éjszaka) nyilvános helyeken tölt (az utcán, a parkokban stb.)

2. tétel: A nyilvános helyeken való megjelenés valószínűsége, különösen éjszaka, az életmód függvényében változik.

3. tétel: A társadalmi kapcsolatok és interakciók aránytalanul gyakoribbak azok között, akiknek ugyanolyan az életmódja.

4. tétel: Az egyén személyes viktimizációjának esélye függ attól, hogy milyen mértékben vannak közös demográfiai jellemzői az elkövetőkkel (például ugyanúgy fiatal, városi férfiak).

5. tétel: Annak az időnek az aránya, amit az egyén a családjához nem tartozó emberekkel tölt, az életmód függvényében változik.

6. tétel: A személyes viktimizáció valószínűsége (különösen lopás esetében) annak az időnek az arányában nő, amit az egyén a családjához nem tartozó emberekkel tölt (ebből a szempontból különbözik például a gyárban, két műszakban dolgozó fiatal férfi az idős szüleiről otthon gondoskodó középkorú nőtől).

7. tétel: Az életmód változatai összefüggésben állnak azzal, hogy az egyén mennyire képes elhatárolni magát azoktól a személyektől, akiknek bűnözői jellemzőik vannak (képes-e arra, hogy elhagyja a magas szintű bűnözéssel sújtott városi környékeket, és kiköltözzön a biztonságosabb elővárosokba).

8. tétel: Az életmód változatai összefüggésben vannak azzal, hogy az ember a személyes viktimizáció szempontjából mennyire minősül kényelmes, kívánatos, könnyen leküzdhető célpontnak (az elkövetők látókörébe azok az emberek kerülnek, akik rendelkeznek azzal, amit az elkövető akar, képtelennek látszanak a védekezésre, vagy valószínűleg nem fogják jelenteni a bűncselekményt a rendőrségnek.)

A viktimizáció életmódelmélete és a rutintevékenység-megközelítés is alapvető jellegű iránymutatásokat ad arra nézve, hogyan lehet csökkenteni a viktimizáció esélyét. Ahogyan ezek az elméletek maguk is igyekeznek a józan észt követni, úgy jelenik meg a józan ész a belőlük levezetett intézkedésekben is. Például Amerikában az embereknek azt mondják, ne vezessenek autót gyógyszerek hatása alatt, ne dohányozzanak, ne igyanak alkoholt, ne használjanak kábítószert, ne egyenek túl sok zsíros ételt. Mindez azt célozza, hogy csökkenjen a halálos autóbalesetek, a tüdő- és májrák, a kábítószer-túladagolás, a szívroham kockázata. Bár az ilyen egészségvédelmi célzatú, közérdekű figyelmeztetéseket talán nem mindig méltányolják, az emberek nem tekintik úgy, hogy ezek „az áldozatokat hibáztatják”. Ennek megfelelően azokat a figyelmeztetéseket, amelyek a viktimizáció megelőzését szolgálják (például hogy ne járjunk egyedül, és ne sűrűn bukkanjunk fel elhagyatott vagy ismeretlen helyeken késő este) sem szabad úgy tekinteni, hogy azok túlzóan korlátozó vagy beavatkozó jellegűek, illetve hogy azokra az áldozatokra hárítják a felelősséget, akik nem fogadják meg a tanácsokat. A viktimizáció megelőzését célzó figyelmeztetések elméleti munkákon és kísérleti eredményeken alapulnak, és pusztán a felelősségteljes életvezetést és viselkedést igyekeznek előmozdítani, hogy egy bűnözéssel kevésbé terhelt életet biztosítsanak az embereknek.

Évi