John Douglas profilja Edmund Kemperről 1. rész

A gonosztevők közül elsőnek Ed Kempert néztük ki magunknak, aki az idő tájt többszörös életfogytiglaniját töltötte Vacavillében, a Kaliforniai Állami Börtönkórházban, körülbelül félúton San Francisco és Sacramento között. Mivel mindaddig úgy tanítottuk az ügyét a Nemzeti Akadémián, hogy soha személyes érintkezésbe nem kerültünk vele, jó választásnak találtuk. Hogy hajlandó-e találkozni és beszélni velünk, az még nyitott kérdés volt.

Robert Ressler, Edmund Kemper és John Douglas

Robert Ressler, Edmund Kemper és John Douglas

Az ügyet jól dokumentálták. A legifjabb Edmund Emil Kemper 1948. december 18-án született a kaliforniai Burbankben. Két húgával zilált családban nőtt fel, az anyja, Clarnell folyton civakodott az apjával, az ifjabb Eddel, végül szétköltöztek. Miután Ed sokféle „furcsa” dolgot művelt, egyebek között feltrancsírozta a család két macskáját, és meghalósdit játszott a nővérével, Susannel, az anyja áttelepítette a férjéhez. Amikor a fiú visszaköltözött hozzá, az apai nagyszüleihez küldte egy eldugott kaliforniai tanyára a Sierra Nevada lábánál. A gyerek így elszakadt a családjától és attól a kis vigasztól, amit megszokott iskolai környezete nyújtott, szörnyen unatkozott, magányos volt. 1963-ban, egy augusztusi délutánon a nagyra nőtt, behemót 14 éves fiú egy 0,22-es kaliberű puskával lelőtte a nagyanyját, Maude-ot, majd többször belevágta a konyhakést, mert az asszony ragaszkodott hozzá, hogy maradjon otthon, és segítsen a háztartásban, pedig inkább elkísérte volna a földekre a nagyapját, akit jobban szeretett. Tudván, hogy Ed nagyapó nem találná elfogadható viselkedésnek, amit művelt, az idős férfit is lelőtte, amikor hazatért, és a holttestet az udvaron heverve hagyta. Amikor utóbb a rendőrségen tettei okát firtatták, vállat vont: „Kíváncsi voltam, milyen érzés lelőni nagyanyót.”

A látszólag indíték nélküli kettős gyilkosság után kiállították Edről a diagnózist: „személyiségzavaros, passzív-agresszív típus”, és beutalták a bűnöző elmebetegeknek fenntartott Atascaderói Állami Kórházba. A pszichiáterek véleménye ellenére 1969-ben, huszonegy éves korában kiengedték, és az anyja felügyelete alá rendelték, aki addigra harmadik férjét is elhagyta, pillanatnyilag titkárnőként dolgozott a Kalifornia Egyetem akkor megnyílt Santa Cruz-i tagozatán. Ed Kemper ekkorra 2 méterre nőtt, és 135-140 kilót nyomott.

Két éven át alkalmi munkákat vállalt, az utcákon és országutakon csavargott kocsijával, és rendszeresen vett fel autóstopos lányokat. Santa Cruz és környéke szinte mágnesként vonzotta Kalifornia szépeit, és Kemper igen sokat mulasztott kamaszkorában. A közlekedésrendészetnél elutasították, de a kaliforniai autópálya-felügyeletnél sikerült elhelyezkednie.

Interjú közben

1972. május 7-én beszállt a kocsijába a Fresnói Állami Főiskola két diákja – kollégiumi szobatársak -, Mary Ann Pesce és Anita Luchessa. Kemper egy félreeső helyre hajtott velük, mindkettőjüket agyonszúrta, majd a holttesteket az anyja házába vitte, ahol polaroid fotókat készített róluk, felboncolta őket, és eljátszadozott a szerveikkel. Azután műanyag zsákokba csomagolta a maradványokat, a hullákat eltemette a Santa Cruz-i hegyekben, a fejeket pedig egy út menti mély szakadékba dobta.

Szeptember 14-én fölvett egy 15 éves középiskolás lányt, Aiko Koót, megfojtotta, közösült a holttesttel, majd boncolás céljából hazaszállította. Másnap délelőtt, amikor menetrend szerinti látogatást tett a pszichiátrián, hogy megfigyeljék az elmeállapotát, Ko feje a csomagtartójában hevert. A beszélgetés azonban jól sikerült, a pszichiáterek úgy nyilatkoztak, hogy Kemper már nem ön- és közveszélyes, ezért fiatalkori aktáját zárolni kell. A fiatalember élvezte ezt a ragyogó és jelképes értelmű aktust, amely azt bizonyította, hogy fölébe emelkedett az általa megvetett rendszernek. Visszakocsikázott a hegyekbe, és a Morena patak közelében eltemette Ko testrészeit.

Kemper tevékenysége idején Santa Cruz a világ sorozatgyilkossági fővárosának kevéssé irigylésre méltó címével dicsekedhetett. Az eszes, jóképű, megállapítottan paranoid skizofrén Herbert Mullin férfiakat és nőket gyilkolt – saját elmondása szerint egy belső hang sugallatára, amely arra utasította, hogy segítsen megmenteni a természetet. A 24 esztendős autószerelő, John Linley Frazier, aki remeteként élt az erdőben, hasonló alapon gyújtott fel egy házat, amelyben hattagú család lelte a halálát. Így akarta figyelmeztetni mindazokat, akik a környezetet pusztítják. Szinte hetente történt újabb tragédia.

1973. január 9-én Kemper felvette Cindy Schall Santa Cruz-i diáklányt, pisztollyal a csomagtartóba kényszerítette és lelőtte. Szokásához híven az anyja házához furikázott a tetemmel, az ágyban szeretkezett vele, a fürdőkádban felboncolta, azután bezacskózta a maradékot, majd Carmelnél egy szikláról az óceánba hajította. Ez alkalommal annyit újított, hogy Schall fejét arccal felfelé, az anyja hálószoba ablaka irányába fordítva elásta a veteményesben, mert az asszony mindig azt akarta, hogy az emberek „felnézzenek rá”.

Ekkorra egész Santa Cruz rettegésben élt „a diáklányok hóhéra” miatt. A fiatal nőket figyelmeztették, nehogy beszálljanak idegenek kocsijába, különösen az egyetemi közösség biztonságának vélt határain kívül. Kemper anyja azonban az egyetemen dolgozott, ezért az autón ottani matrica díszelgett.

Nem egészen egy hónappal később Kemper fölszedte Rosalind Thorpe-ot és Alice Liut, mindkettőjüket lelőtte, majd bepakolta a kocsiba. Hazaszállította őket, és ugyanúgy bánt velük, mint a korábbi áldozatokkal. A megcsonkított holttesteket a San Francisco melletti Eden-kanyonba hányta, ahol egy hét múlva találtak rájuk. A férfi ölési kényszere saját magának is riasztó ütemben fokozódott. Fontolgatta, hogy az egész utcát lelövi, de végül másként határozott. Jobb ötlete támadt – és ráeszmélt, hogy voltaképpen mindig is ezt akarta.

Nagyszombaton, amikor az anyja az ágyában aludt, Kemper bement a szobájába, és szeghúzó kalapáccsal addig ütötte, amíg bele nem halt. Azután lefejezte, és megerőszakolta a fej nélküli holttestet. Befejező mozzanatként egy ihletett pillanatában kivágta a hulla gégéjét, és a konyhai hulladékdarálóba gyömöszölte. – „Gondoltam, így van rendjén” – vallotta később a rendőrségen -, azok után, amennyit szemétkedett, rinyált és üvöltözött velem az évek során. De amikor elfordította a kapcsolót, a daráló eldugult, és visszaköpte a véres gégét. – „Még holtában is szemétkedett velem. Nem bírtam befogni a pofáját!” Ezután felhívta az anyja barátnőjét, Sally Hallettet, és „meglepetést” ígérve vacsorára hívta. Amikor az asszony megérkezett, leütötte, megfojtotta, levágta a fejét, a holttestet a saját ágyába fektette, ő pedig az anyjáéban tért nyugovóra.  Húsvét vasárnap reggel kocsiba vágta magát, és céltalanul elindult kelet felé. Egyfolytában hallgatta a rádiót, várta az országos szenzációt. De hiába. A coloradói Pueblo közelében, a kialvatlanságtól elcsigázva és csalódottan, amiért nagyszerű alakítása nem keltett nagyobb hatást, lehúzódott egy út menti telefonfülkénél, felhívta a Santa Cruz-i rendőrséget, hosszasan győzködte az illetékeseket, hogy igazat beszél, ő a „diáklányok hóhéra”, és bevallotta a gyilkosságokat. Azután türelmesen megvárta, amíg a helybeli rendőrök odairányították, hogy őrizetbe vegyék.

Nyolc rendbeli előre megfontolt szándékos emberölésért ítélték el. Amikor megkérdezték, mit tartana megfelelő büntetésnek, azt felelte: - „A kínhalált.”

Folytatása következik.

Évi