A Stanford börtönkísérlet – 2. rész

Az ellenvélemények

A San Quentini börtön helyettes főfelügyelője egy televíziós interjúban meglehetősen kritikusan és indulatosan nyilatkozott a kísérletről. Gyanítani lehetett, hogy minden lehetséges eszközzel tiltakozni fog az álbörtön-helyzet tapasztalatai és a büntetés végrehajtó intézmények közötti bárminemű összefüggés feltételezés ellen. Hasznavehetetlennek, előítéletesnek és módszertanilag elhibázottnak nevezte a kísérletet – jóllehet véleményét mindössze egy rövid újságcikk felületes állításaira alapozta. Az, hogy Zimbardot a Kaliforniai Igazságügyi Minisztérium vezetője kitiltotta (mint látogatót) Kalifornia állam összes börtönéből, némi cinizmussal felfogható úgy is, hogy a hatalom retteg szembenézni az igazsággal.

A legerősebb támadás két bostoni pszichológus, Ali Banuazizi és Siamak Mohavedi részéről érkezett, akik azzal érveltek, hogy a Stanfordi Börtön Kísérlet funkcionálisan más szociális helyzetet teremtett, mint amilyen egy igazi börtönben kialakulna. A résztvevők szerintük – mivel az volt a feladatuk, hogy játsszák el az őrök és a foglyok szerepét – egyszerűen csak megpróbálták lelkiismeretesen életre kelteni azokat a sztereotípiákat, melyek a társadalomban élnek a valódi börtönök valódi őreiről és foglyairól. Érdekes megjegyeznünk, hogy a legtöbb álbörtönőr is hasonló érveket hozott fel, amikor számon kérték tőle agresszív viselkedését: csak el akartam játszani a „rettegett foglár szerepét”.

Banuazizi és Mohavedi állításaikat kérdőíves vizsgálat segítségével támasztották alá, melyben először ismertették a Stanfordi Börtön Kísérletét lényegét, majd kérdéseket tettek fel az interjúalanyoknak. A válaszadók 81 százaléka elég jól átlátta Zimbardo indítékait, mert az egyik válasz például így hangzott: „A kísérletvezető szerint a börtönökben bántják, megalázzák és megnyomorítják az embereket”.

Túlnyomó többségük (90 százalék) biztosra vette, hogy az álfegyőrök hatalmaskodóak, ellenségesek és agresszívek lesznek, és abban a kérdésben is szinte teljes volt az egyetértés, hogy ezek a viselkedésformák lényegében a börtönőrök és a felügyelők viselkedésével kapcsolatos társadalmi sztereotípiák.

Ali Banuazizi

Az álfegyencek reakcióiról mér nem voltak ilyen határozott elképzelések: 30 százalék gondolta azt, hogy lázadni és ellenkezni fognak, további 30 százalék azt, hogy passzívak és engedelmesek lesznek, a többiek pedig azt az álláspontot képviselték, hogy a kétféle magatartásmód között fognak ingadozni. Az adatok szerint tehát az is elképzelhető, hogy az álfegyőrök nem vállalták fel „igazán” a szerepet, hanem csak a goromba és ellenszenves őr kulturális sztereotípiáját próbálták életre kelteni. Az álfoglyok viselkedésére azonban már nem lehet ilyen egyszerű magyarázatot adni, ugyanis a foglyokkal szemben nincsenek egyértelmű szerepelvárások.

A szerepek eljátszásánál mutatott magatartásformákat alighanem igen bonyolult tényezők irányítják: eljátszhatja valaki a szerepet úgy is, ahogyan jólesik neki, de úgy is, hogy viselkedése a társadalmi sztereotípiáknak vagy a kísérletvezető elvárásainak megfeleljen. Ebből a szempontból Banuazizinek és Mohavedinek igaza volt, amikor bírálta Zimbardot magyarázatainak egysíkúságáért, azonban az ő magyarázataiknak is vannak hiányosságaik. Vajon a passzivitás, a depresszió, a tehetetlenség vagy a pszichés rendellenességek mind csak a kísérletvezető elismerésére váró szerepjátszások voltak-e? Még ha a súlyos érzelmi rendellenességeket lehet is imitálni, a pszichoszomatikus kiütéseket biztosan nem.

Siamak Mohavedi

A legsúlyosabb érv az ellen, hogy Zimbardo kísérleti személyei egyszerűen csak kulturálisan elvárt „szerepüket játszották volna el” az volt, hogy a szélsőséges megnyilvánulások a kísérlet vége felé egyre gyakoribbá váltak. Ha Banuazizinek és Mohavedinek igaza van, akkor miért nem mutatkoztak meg ezek a szélsőséges viselkedésformák már kezdetben is, Nem beszélve arról, hogy az őrök fizikai fenyítései és zaklatásai jócskán túllépték a puszta szerepjátszás követelményeit. A szerepjátszás közönséget kíván, a foglyok zaklatása pedig éppen akkor öltötte a legfenyegetőbb méreteket, amikor a felvevőkészülék hatósugarán kívül kerültek.

Az adatok további elemzésekor Zimbardoék úgy látták, hogy kezdetben valóban előfordult szerepjátszás, és zömmel azok a sztereotip vonások kerültek előtérbe, amelyek segítettek a résztvevőknek beilleszkedni a helyzetbe. Ne felejtsük ugyanakkor el, hogy a valódi őrök és a foglyok is ezt teszik az első napokban. A kísérlet során aztán a szereplők egyre inkább beleélték magukat a rájuk osztott szerepekbe.

A Stanfordi Börtön Kísérlettel kapcsolatos egyik legsúlyosabb aggály az volt, hogy erkölcsileg nem engedhető meg gyanútlan embereket ilyen megalázó és kiszolgáltatott helyzetbe hozni. Van-e azoknak a tudományos kutatásoknak létjogosultsága, melyekben négy embert például „szélsőséges depresszió”, szétesett gondolkodás, feltartóztathatatlan sírás és sikoltozás, dührohamok” miatt haza kellett küldeni? Megengedhető-e, hogy Zimbardo ölbe tett kézzel nézze, amint az őrök a foglyokkal, puszta kézzel vécét pucoltatnak, tűzoltó készülékekkel locsolják őket, és a hátukra taposva végeztetnek velük fekvőtámaszokat?

Harris Savin, a Pennsylvaniai Egyetem professzora például az álbörtönt egyenesen pokolnak nevezte, ahol egy Zimbardo nevű gátlástalan használtautó ügynök „akkora gazemberségeket követ el, amekkorákért mások már rég a rács mögött találnák magukat.” Véleményét így foglalta össze: „Az olyan professzorok, akik saját tudományos előmenetelük, szakmai sikereik érdekében becsapnak és megszégyenítenek diákokat vagy egyéb más módon méltatlanul bánnak velük, aláássák a kölcsönös bizalom és szellemi tisztesség légkörét, melyek nélkül – ahogy azt az ügyeinkbe beavatkozó kívülállók felé oly nagyon szeretjük hangoztatni – sem az oktatás, sem a szabad tájékozódás nem létezhet.”

Évi