Jill McCabe Johnson alig 18 évesen ismerte meg az Egyesült Államok egyik leghírhedtebb sorozatgyilkosát, Gary Ridgway-t, akit 49 nő megöléséért ítéltek el. Ő túlélte a találkozást, és 40 évvel később a Stern Crime magazinban emlékszik vissza erre az időre.
Gary-t
Seattle-ben ismertem meg a repülőtér közelében, egy White Shutters nevű
Country-klubban. Vékony volt, barna hajú, kék szemű. Azt mondta 29 éves, de a
bőre alapján idősebbnek nézett ki. Ez 1980-81 telén volt, 18 éves voltam.
Akkoriban
nem volt rá okom, hogy arra gyanakodjak, valami nem stimmel Garyvel. A
következő hetekben gyakran találkoztunk, és egészen kedvesnek tűnt. Minden
alkalommal felkért táncolni, és fizette bármit is akartam inni, legtöbbször
ásványvizet vagy ananász levet. Néha odaült hozzám és a barátaimhoz. Ilyenkor
kicsit távolabb elhelyezett egy széket, és a barátaimmal nem beszélgetett. Nem
tudtam, hogy csak szeret táncolni, vagy akar tőlem valamit. De tánc közben soha
nem fogdosott és nem próbált megcsókolni sem.
Egyik este hazavitt a pick-up-ján, ami a sötétben elég ütött-kopottnak tűnt. Elvitt a Puerta-Villa apartman létesítményhez, ahol akkoriban laktam. Megkérdezte, elmehet-e nálam wc-re, de lehet, hogy én invitáltam be. Már nem emlékszem. De arra emlékszem, hogy arra számítottam, a két lakótársam a tévé előtt ül és tévékomédiát néznek. A lakás azonban üres volt.
Megmutattam
Garynek, hol találja a fürdőt, én pedig bementem a szobámba, hogy felakasszam a
kabátom. Mivel Gary mindig visszafogott volt, nem nyugtalanított, hogy mögöttem
jött. Sokkal kínosabb volt számomra a rendetlenség, az ágyam nem volt bevetve,
a földön pedig egy halom szennyes hevert. Gary olyan behatóan tanulmányozott a
kék szemeivel, hogy úgy gondoltam, talán kedvel. Emlékszem, magasabb volt
nálam. Arra is emlékszem, ahogyan az ádámcsutkája ugrált, amikor a
szobafestőként végzett munkájáról beszélt. Elővette az irattárcáját, megmutatta
a névjegykártyáját és egy képet a kisfiáról. Azt mondta, nemrég vált el a
feleségétől, és elkeseredett harcot vívnak a felügyeleti jogért.
Beszélgettünk,
csókolóztunk és kicsit előbb lazultunk le, mint azt én terveztem. Amikor
elkezdtünk szexelni, Gary furcsamód mindig leállt. Nem tudtam, mit gondoljak
erről. Olyasmit mondott, hogy: „Most lazábbnak tűnsz, mint az előbb.” Tudni
akarta, miért. Valahogy sérülékenynek tűnt nekem, talán a tönkrement házassága
miatt. Megpróbált jó benyomást tenni rám, kihangsúlyozta, hogy jó apa és biztos
állása van. Kicsit sajnáltam. De ezt nem mondhattam neki, ezért valahogy így
válaszoltam: „Fogalmam sincs. Egyszerűen jól érzem magam veled.”
Gary
azonban nem lazult el. Az együttlét alatt nem élvezett el, bár ezt állította.
Rövid idő múlva újra képes volt szeretkezni. Amikor aztán meghallotta, hogy
valaki bejött a lakás ajtaján, felugrott ijedtében.
„Ki
ez?”
„Csak
a lakótársam.”
„Lakótárs?”
Röviddel ezután Gary eltűnt, én pedig megbántam, hogy hagytam, hogy ilyen messzire menjünk. Természetesen tudtam, hogy a szomorú, elvált férfiak éppolyan veszélyesek lehetnek, mint bárki más, de azelőtt soha senki nem vette észre ezt az épp most felnőtté vált, előre álló fogú nőt. Én tartottam őt sajnálatra méltónak, holott igazából én voltam, aki kétségbeesetten vágytam a figyelemre.
A
következő hétvégén Gary ismét velem akart táncolni. Fájt a tokrom, amit kifogásként
használtam, hogy lemondhassam. Valójában nem volt kedvem olyan férfivel
találkozni, aki épp most vált el, és volt egy kisfia. Ezenkívül, meglehetősen
biztos voltam benne, hogy hazudott az életkoráról.
Aztán
egy barátnőm rábeszélt, hogy menjek el vele szórakozni. Ihatok narancslevet,
mondta, a C-vitamin majd segít. Azt is megígérte, hogy hazajövünk, mielőtt a
klubban túl sokan lennének.
A White Shutters narancsleve égette a torkomat, és volt egy kis lázam is. Amikor a wc-re mentem, láttam Garyt egy vonzó idősebb nővel egy fülkében ülni. Valószínűleg sem engem, sem a barátnőmet nem vette észre, de úgy gondoltam, magyarázattal tartozom neki. Megvártam, amíg a nő feláll és elmegy wc-re, akkor odaléptem hozzá és bocsánatot kértem. Bólintott és fél szívvel mosolygott. Az arckifejezésétől nem lettem okosabb.
Később
néhányszor láttam Gary pick-up-ját a parkolóban a lakásom előtt. Időközben
megismertem a leendő első férjemet, ha Gary meglátott minket, azonnal
elhajtott. A páromnak nem mondatm semmit Gary-ről, mert féltem, hogy féltékeny
lesz. Őszintén szólva, nem nagyon gondoltam bele mélyebben abba, hogy Gary a
parkolóban várt. Azt gondoltam, hogy meg akart látogatni, aztán meggondolta
magát, amikor egy másik férfivel látott. Vagy ismert valaki mást az épületben.
Mindenesetre soha többet nem hívott el randira.
Amikor 2001-ben megtudtam, hogy a Green River gyilkos egy fényező műhelyben dolgozott és Garynek hívták, szükségszerűen arra a férfire gondoltam, akivel húsz évvel ezelőtt a lakásomban szeretkeztem. Az a Gary, akit a hírekben láttam, valahogy ismerősnek tűnt, bár kicsit kövérebb volt, mint akire emlékeztem. A haja is sötétebb volt. A vékony orra, a kék szemei és a lógó szemhéja passzoltak ugyan, de emlékeimben jellegzetesebb ádámcsutkája volt. Véletlen hasonlóságok, mondtam magamnak. Nem lehetett szó ugyanarról az emberről.
Majdnem
húsz évvel később - időközben íróként csináltam karriert – egy személyes
projekten dolgoztam. Az Egyesült Államok északnyugati részén nőttem fel, egy
olyan területen, ami a Ted Bundy és Gary Leon Ridgway féle sorozatgyilkosok
epicentruma volt. Arról akartam írni, milyen volt abban az időben felnőni ott,
így elkezdtem a gyilkosokról anyagot gyűjteni, akik a gyermek-, és
fiatalkoromban ezt a környéket terrorizálták. A kutatásaim során minél többet
tudtam meg Gary Ridgway-ről, annál több egyezés tűnt fel az én Garymmel
összehasonlítva: egy régi, horpadt teherautóval járt. Szeretett country zenére
táncolni. A válása után pedig 1980-ban a „szülök szülők nélkül” nevű önsegítő
csoportba járt, amely csoportnak a White Shutters volt a helye, abban a
klubban, ahol Garyt megismertem.
Kényszerítettem magam, hogy komolyan fontolóra vegyem a lehetőséget, hogy ő mégis Gary Ridgway volt, akivel negyven évvel korábban hazamentem. A gondolat miatt, hogy talán egy sorozatgyilkossal volt szexuális kapcsolatom, mélységesen szégyelltem magam. Valakivel beszélnem kellett erről. Leginkább a jelenlegi férjem jött szóba, de fogalmam sem volt, hogy kezdjek bele a mondandómba. Amikor hozzámentem negyven éves voltam, és egy tinédzser korú fiút vittem a házasságba. Bár a férjem nyilván nem tartott szűznek, a korábbi kapcsolatainkról nem beszéltünk. Mit mondjak most neki? „Tudod, hogy nem vagyok a legjobb emberismerő”?
Végül egy Moran állami parkban tett kirándulás során beszéltem neki Gary-ről. A férjem megállt, és megcsókolta a fejemet. Azt mondta: „Hála Isten, hogy nem estél áldozatul neki.” Mégis némi szégyenérzet töltött el ezzel kapcsolatban, ilyet már régóta nem éreztem. A szex korábban olyasmi volt, amit mások egyszerűen elvettek tőlem. De akkoriban, 18 évesen a szex olyasmivé vált számomra, amit én vettem el magamnak: az önmeghatározás és a függetlenség kifejezése. Talán önterápia is volt egy kicsit, hogy a korábbi bántalmazásokat lerázzam magamról, elfedtem azt a szégyent, amit a gyakori partnerváltás miatt éreztem. Ma már tudom, hogy ez a szégyenérzet megalapozatlan volt, és azt hittem, már évekkel korábban megszabadultam tőle. Aztán hirtelen megint kínozni kezdtek ezek az irracionális szemrehányások, nemcsak azért mert lefeküdtem Gary-vel, hanem mert semmi nyugtalanító nem tűnt fel vele kapcsolatban. Úgy éreztem, mintha valamiképp felelős lettem volna a későbbi bűncselekményeiért.
Azóta
ingadoznak az érzéseim a Ridgway által elkövetett bűncselekmények miatt érzett
iszonyat, a félelem, hogy mi történhetett volna velem azon az éjszakán, és a
képesség hiánya között, hogy feldolgozzam mindazt, amit arról a férfiről tudtam
meg, akivel negyven évvel ezelőtt találkoztam: Ridgwayt 49 lány és asszony
megölése miatt ítélték el, a nyomozók azonban azt gyanítják, hogy az áldozatok
száma magasabb. Ridgway maga is elismerte, hogy sokkal több gyilkosságot
követett el. Elsősorban prostituáltakat nézett ki magának, akiket különös
gyűlölt, ahogyan később bevallotta. Úgy
gondolta, senkinek nem fognak hiányozni.
A
vallomásaiban Ridgway részletesen leírta, hogyan próbálta a nőknek a biztonság
látszatát kelteni azzal, hogy megmutatta nekik a névjegykártyáját és még egy
fotót is a fiáról. Ridgway ügyvédje, Mark Prothero azt mondta, hogy ügyfele a
hiányosságait olyan jól tudta leplezni, hogy „az áldozatok egyike sem vette
észre, hogy a jelentéktelen kis ember az irattárcájában lévő gyermekfotóval az
ország legveszedelmesebb szexuális ragadozója volt.
Ridgway
meg akarta győzni a nőket arról, hogy hogy „normális ember”, így vallott a
nyomozóknak: „Egy hang a fejemben azt mondja: ’Ölni, ölni, ölni’. Megsimogatom,
elcsábítom a kurvát, hogy megölhessem.”
Vajon emiatt mutatta meg nekem a névjegykártyáját és a képet a fiáról? Ha Ridgway 1982-ben kezdte is a gyilkosságsorozatát, gyakran felteszem magamnak a kérdést, mi történt volna, ha a lakótársaim azon az estén nem jöttek volna haza. Mi lett volna, ha nem betegszem meg, amikor Ridgway a következő hétvégén találkozni akart velem? Mi lett volna, ha egyedül vagyok, amikor a lakásom előtti parkolóban az autójában várakozott?
A
legborzasztóbb felfedezés az volt, hogy Marcia Faye Chapman szintén a Puerta
Villa apartman épületben lakott, mint én is. 1982 augusztusában tűnt el, a
három gyereke azt mondta, elment vásárolni. A maradványait a Green River
partján találták meg, ahol Ridgway néhány áldozatát elásta. Halálának gondolat,
de az elképzelés is, hogy én vezettem hozzá a gyilkosát, elviselhetetlen volt.
Minden
részletet elmeséltem a férjemnek, amit Ridgwayről megtudtam, és
összehasonlítottam mindazzal, amit arról a Gary-ről tudtam, akit ismertem.
„Mikor fogadod el, hogy egy és ugyanaz a személy az?”, kérdezte a férjem. „Nem tudom. Egyszerűen nem tudom elhinni.” Hetekkel később azt kérdezte tőlem: „Gondoltál arra, hogy írj neki?” Írni neki? Nem. Miért kellene írnom neki?
Ridgway
a washingtoni állami börtönben tölti büntetését, Walla Walla-ban, ahol állítólag
a nap 23 óráját magánzárkában tölti. Csak a legközelebbi hozzátartozók és az
ügyvédei látogathatják. Vannak emberek, akik a sorozatgyilkosok és különösen a
Green River gyilkos megszállottai és írnak neki. Vannak közöttük újságírók,
lelki pásztorok, világjobbítók és olyan nők, akiknek egy gyilkossal való
barátság szexuális löketet ad. Egyik kategóriába sem tartozom bele.
A hobbinyomozóknak sem válaszolt, akik felderítetlen gyilkossági eseteket akarnak megoldani, és online fórumokon elemezgetnek minden részletet a Ridgway gyilkosságokkal kapcsolatban. Talán a börtönszámláján nincs pénz papírra és bélyegre? Vagy a megmaradt titkait szeretné a sírba vinni magával? Lehet, hogy a szigorúan ellenőrzött leveleket soha nem kapta meg?
Az
ötlet, hogy Ridgway-nek írjak, értelmetlennek és őszintén szólva hátborzongatónak
tűnt. A Claudia Rowe által írt „A pók és a légy” című életrajzra gondoltam,
amiben az újságírónő Kendall Francois sorozatgyilkossal folytatott
levélváltásáról ír. Francoist elítélték, hat nőt fojtott meg. Ridgway hasonló
módszert alkalmazott. Rowe abban bízott, hogy elnyeri Francois bizalmát és beismerő
vallomást tud kicsikarni belőle. Végül aztán nem járt sikerrel a gyilkos
manipulálásában.
Egyrészről
féltem, hogy csalódnék Ridgway-ben, másrészt azonban tisztán is akartam látni.
Néhány kérdésemet az őrök biztosan cenzúráznák, ha mégsem, valószínűleg soha
nem válaszolna rájuk: Én voltam az első ember, akinek megmutattad a
névjegykártyád és a fiad fotóját? Az én reakciómból szűrted le, hogy más nőknek
is a biztonság érzését tudod ezzel adni? Vagy más akkoriban odacsaltad és
megölted az áldozataidat? Engem is meg akartál ölni?
De
mi van akkor, ha írok neki, és visszaírja, hogy emlékszik rám? Ez sem adna
nekem 100%-os bizonyosságot. A gondolat megrémített, de ez oda vezetett, hogy
tettem valamit.
Béreltem
egy postafiókot. A levelemben írtam a találkozásról egy férfivel és a „White
Shutters”-ben eltöltött táncestekről. Leírtam a látogatást a lakásomban,
anélkül, hogy utaltam volna szexre vagy erőszakra, nehogy lehetőséget adjak a
börtön vezetésének, hogy cenzúrázzák vagy visszatartsák a levelet. 2021
januárjának utolsó hetében küldtem el a levelet.
A
mai napig üres maradt a postafiókom. Talán, ha egy nap majd megnyitom, benne lesz
egy levél a börtön címével. Addig az marad, amit a férjemnek is mondtam: lehetetlennek
tűnik, hogy az a férfi nem Gary Ridgway volt, akivel azon az éjjelen, 1981
telén szeretkeztem. De ugyanolyan lehetetlennek tűnik az is, hogy ő volt.
Évi