John Douglas profilozói munkája a JonBenet Ramsey ügyben – 2. rész

Először az volt a benyomásom, hogy ugyanez a birtokosi érdek és gondoskodás volt tetten érhető, amikor JonBenet testét megtalálták, de ebben az esetben inkább kényelemből lett a test letakarva és nem a védelem valamint a gondozói ösztön miatt.

Amikor John Ramsey megtalálta JonBenet testét, egy darab fekete ragasztó volt a szája elé ragasztva, a kezeit megkötözték, és kötél volt a nyakán egy darab fához erősítve. Ami engem itt érdekelt, az John első ösztönös megmozdulása – az első dolog, amit tett – hogy letépte a ragasztót a szájáról, és megpróbálta leszedni a kötelet a csuklójáról. Csak meglazítania sikerült, levenni nem. Majd felvitte a lányát.

Az első kérdés, amit feltettem magamnak, hogy ha John ölte meg a lányát, vagy köze volt a halálához, majd utólagosan beállította a helyszínt, mintha egy szadista betörő műve lett volna, miért rombolná szét a beállított helyszínt azzal, hogy eltávolítja a ragasztót és meglazítja a csuklón a kötést, mindenki mást, leginkább a rendőröket megelőzve. Ennek nem volt értelme.

Az ügyvédek azt mondták, hogy volt egy kis mennyiségű vér JonBenet bugyijában, láthatólag a hüvelyből, valamint mégegy folt, ami ondónak tűnt. Ez, természetesen férfi elkövetőre utal, és amennyiben a DNS passzolni fog John Ramseyéhez, akkor nagyon egyszerű lesz az ügy kimenetele. Kiderült, hogy denveri látogatásom fő oka az volt, hogy kiértékeljem Ramseyt az ügyvédek javára. Bár ezzel nem rukkolhattak elő, az volt a határozott érzésem, hogy tudni akarták, bűnös-e az ügyfelük.

Azonban mielőtt találkoztam John Ramsey-vel, az ügyvédeknek megjósoltam, hogy a rendőrségi laboratóriumi elemzés azt fogja kihozni, hogy nem volt JonBenet testén vagy alsóneműjében ondó. A szexuális indíttatású bűncselekmények, különösen a gyermekek ellen elkövetettek alapján, tapasztalataim szerint ez az elkövető nem az a fajta volt, aki megerőszakol egy kislányt. Bárki, aki ilyen erővel és agresszióval öl – akár a fojtogatásról, akár a tompa tárggyal elkövetett sérülésről beszélünk – nem fogja azzal tölteni az idejét, hogy hagyományos közösülést hajtson végre, hanem más módon bántalmazta volna, akár az ujjai vagy valamilyen tárgy bevezetése segítségével, hogy demonstrálja a kontroll feletti hatalmát és a megvetést, és hamarosan többet tudtunk meg a hüvelyi horzsolásokról és zúzódásokról. De nagyon szkeptikus voltam az ondóvizsgálat eredményét illetően.     

Az ügyvédek által elmondottak értelmében nyilvánvaló zúzódások voltak körben a gyerek fején, melyeket a lelkész (akkoriban nem tudtam a nevét) megpróbált úgy takarni, hogy Patsy ne lássa a seb méretét. Számomra ezen a ponton tiszta volt - noha nem tudtam, hogy Lee Foremannek és Bryan Morgannek is tiszta volt-e - hogy a bűnügyi helyszín nemcsak egy tébolyda állapotában volt, hanem többszörösen beszennyezték. Tudtam, hogy ez számos problémát jelent majd a rendőrségnek és az ügyészségnek, ha megvádolnak valakit és tárgyalásra kerül sor. 

Foreman elmondta nekem, hogy a Ramsey házaspár részt vett egy több mint két órás előzetes kihallgatáson és a kilenc éves fiukat (akinek akkor szintén nem tudtam a nevét) a szülők tudta és beleegyezése nélkül kihallgatta a rendőrség. Elmondták, hogy a fiú nem igazán értette, mi történt, és hogy többé nem fogja látni a húgát. A kihallgatás kiegészítéseként a Ramsey házaspár önként szolgáltat haj, vér és írásmintát, ha a rendőrség kéri azt. Ugyanezt a fiúk nevében is megígérték.

Január 8. estéjén, Bryan Morgan és Ellis Armistead, a Ramsey házaspár által felfogadott nyomozó, elvittek a Ramsey család otthonába. Armistead magas szőke férfi volt, korábban gyilkossági nyomozóként dolgozott, lezser modorú, ami ellentétben állt Morgan barátságos, de ellentmondást nem tűrő, irányító magatartásával. A látogatás célja számomra az volt, hogy megértsem a ház elhelyezkedését és a körülményeket és az események időrendi sorrendjét a gyilkosság éjszakáján és másnap reggel.

Az újságcikkek alapján, amiket olvastam, a Tudor stílusú ház négyemeletes volt, beleértve az átalakított padlást, és 1,3 millió dollárra becsülték. Két helyen hozzáépített a Ramsey család. Ahogy megközelítettük a házat, láttam, hogy a szomszédság a család hírnevének megfelelő. Elegánsnak tűnt, olyan típusnak, amire a helyi rendőrség odafigyel, és az egyetlen komoly bűncselekmény, amire az ember számít, a betöréses lopás pénzért, ékszerért, és egyéb értékekért. Megtudtam, hogy a házak közül sokban, beleértve a Ramsey házat is, jótékonysági fogadásokat tartottak, amely sajnos sokszor nagyon jó módja annak, hogy belső információkhoz jussanak a leendő célpontról. Belül, ezt azért vettem észre, mert a háznak jellegzetes stílusa volt, valamint a Ramsey család által hozzáépített részek miatt, az eljutás a lakás egyik részéből a másikba nem volt egyszerű. Nem lehetett eljutni egyik szobából a másikba zsákutca nélkül. A lakás szépen bútorozott volt, korabeli és antik darabokkal egyaránt. Két lépcső vezetett az első emeletről a másodikra, az egyik az a csigalépcső volt, amelyen Patsy megtalálta a váltságdíj követelő levelet. Nagyon ügyesnek kellett lenni ahhoz, hogy egy nagyméretű csomagot, mondjuk egy hat éves gyerek méretűt, fel vagy le cipeljen valaki azokon a lépcsőkön. A fő hálószoba, melyet a harmadik emeleten a padlásból alakítottak ki, el volt dugva, eltávolítva a ház többi részétől. Johnnak dolgozó részlege is volt odafent, Patsynek és neki külön fürdője és szekrénye volt.

JonBenet hálószobája egy közép- vagy inkább felső-középosztálybeli család hat éves gyerekének igényeinek felelt meg. Láttam néhány babát és emléket a szépségversenyekről. Bármilyen zaj jött is ebből a szobából, még ha jó hangos is, nehezen lett volna hallható az emeleten és a másik szárnyban, a Ramsey házaspár hálószobájában. Egy első emeletről érkező zaj még kevésbé, a pincéből jövőt pedig gyakorlatilag lehetetlen lett volna hallani a harmadik emeleten.

Kísérletképpen Armistead egyik nyomozóját beküldtem JonBenet szobájába és kértem, számoljon tízig fokozatosan emelve a hangját számolás közben. Mi a fő hálószobában voltunk. Míg el nem érte az ötös számot, nem hallottuk. A házban nem volt belső telefon vagy más felügyelő rendszer a felső emelet és a gyerekek hálószobája között. 

Azt is észrevettem, hogy féltucat bejárati ajtó van az első emeleten, és hogy JonBenet szobájának van egy erkélye, amit egy kis létrán könnyedén el lehet érni, vagy ha az ember rálép egy szemetes tároló konténerre.  

Az összbenyomásom az volt, hogy az elkövetőnek elég jól kellett ismernie a Ramsey ház elrendezését és a család érkezés-távozás idejét azon az éjjelen, valószínűleg megfigyelés által. 

Ez magas kockázatú bűncselekmény volt a behatoló részéről. Ez azonban nem jelenti, hogy tapasztalt bűnelkövetőről beszélünk. Amikor körülnéztem a házban, úgy éreztem, hogy amennyiben az elkövető külsős, olyan valaki lehetett, akinek a küldetése volt, hogy ártson a Ramsey családnak. A bűncselekmény helyszíne alapján nem tudtuk megállapítani, hogy JonBenet-t eredetileg az ágyában támadták-e meg. A rendőrség elvitte az összes ágyneműt és darabokat a szőnyegből, amelyek hordozhattak lehetséges vérnyomokat vagy egyéb más testfolyadék maradványt vagy szennyeződést, vagy egyéb bizonyítékot. Feltételeztem, hogy a gyereket felébresztették, és azonnal mozdulatlanná tették még a szobájában, mielőtt levitték volna az alagsorba.

Az alagsor veszélyes hely lett volna a behatolónak, ha a Ramsey házaspár felébred és lemegy. Csapdába esett volna.

Találkozás a Ramsey családdal

Január 9-én, reggel 9 óra körült találkoztam a Ramsey családdal a Haddon, Morgan és Foreman ügyvédi irodában. A kulcstalálkozó John-al történt, miután az ügyvédek úgy vélték, hogy ondómaradványokat találtak a testen és a helyszínen, ami az elsődleges gyanút rá irányítja. Bryan Morgan igen, Patsy viszont nem vett részt a Johnnal történt első találkozásomon. A találkozás elején elmondtam ki vagyok, kezet ráztunk és együttérzésemet fejeztem ki a veszteségük miatt. Mint kiderült, volt egy kis jelentősége annak a ténynek, hogy sem ő, sem Patsy nem tudták, ki vagyok. Később aztán, több forrásból is – beleértve Steve Thomas nyomozót – megtudtam, hogy az első könyvem, a Mindhunter, amit Mark-al írtunk, ott volt John Ramsey éjjeliszekrényén. Ebben a könyvben foglalkozunk a beállított helyszínnel, és többen arra gyanakodtak, hogy a Ramsey házaspár, vagy egyikük olvasta, és „megtanulta”, hogyan járjon túl a nyomozók eszén, azzal, hogy úgy tüntetik fel, mintha egy kívülálló ölte volna meg a gyermeküket. Legelőször is, azt kell mondjam, hogy sem ők, sem akárki más nem tanulta volna ezt meg azzal, hogy elolvasta a könyvet. Nem írtunk „hogyan” útmutatót, és bármely jó nyomozó átlátna egy ilyen primitív próbálkozáson. Ezenkívül, bármennyire is szerettük volna, hogy mindenki olvassa a könyvünket, és tudja, kik vagyunk, a Mindhunter nem volt ott John éjjeliszekrényén, vagy bárhol máshol a házban, és én elég rendesen körbenéztem a házban. 

Higgyék el, íróként megtanultam bárhol és bármikor észrevenni könyveket. A könyvünk nem volt rajta a rendőrség által elvitt tárgyak meglehetősen hosszú listáján, viszont a „Dave Barry könyv a kibertérről” igen.

Ez csak az egyike azoknak a valóságnak nem megfelelő információknak, melyek ezzel az üggyel kapcsolatban keringtek. John a velem való találkozás után olvasta a Mindhuntert, és a bűncselekmény idején teljesen ismeretlen volt számára a munkám.

Elmondtam neki, hogy ez nem egyszerű dolog, de az ügyvédei megkértek, hogy csináljak elemzést a bűncselekményről és alkossak véleményt arról, hogy milyen típusú személy lehet a felelős. Azzal vezettem be a beszélgetést, hogy valami hasonlót mondtam, mint amit az ügyvédeknek is előtte nap: a közforrásból kapott információk alapján nem állt jól a szénája. A családtagok mindig az első gyanúsítottak ilyen ügyekben, és a közvélemény azt sugallta, hogy ő és a felesége nem működtek együtt a rendőrséggel.

Meglehetősen szúrósan válaszolt, hogy ez nem is állhatna messzebb az igazságtól, és hogy ő és Patsy mindenben úgy jártak el, ahogyan mondták nekik, és rengeteg kérdésre válaszoltak. Mindazonáltal elismerte, hogy még nem vettek részt a rendőrség által lefolytatott mélyinterjún.

John lehangolt volt és szomorú. Előző nap volt lánya, Beth halálának az ötödik évfordulója. Kértem, hogy vezessen végig az eseményeken.

Karácsony napján és este, majd a másnap reggel, eljutva addig, amikor ő és Patsy észrevették, hogy JonBenet eltűnt. A Karácsony reggel jellegzetesen telt, a két gyerekkel boldogan bontogatták az ajándékokat, amiket a Mikulás hozott, mindkét szülő képeket készített. Úgy tudtam, ezek már a boulderi rendőrség birtokában vannak. Négy körül átmentek Fleet és Priscilla White házába karácsonyi ünnepi vacsorára, ahogy azt előző évben is tették. A White család körülbelül hat háztömbnyire lakott tőlük. John és Patsy mindketten egy pohár bort ittak a vacsorához. A White családnak két gyermeke volt, hasonló korúak, mint a Ramsey gyerekek. Mind együtt játszottak, majd röviddel este kilenc előtt hazatértek, miután kétszer rövid megállót iktattak be, ajándékok átadása céljából. John elmondta, hogy alvó lányát ő vitte annak szobájába, és maga is alváshoz készülődött, amikor Burke a segítségét kérte valamiben, így Patsy fektette le a lányát. 

Miután John ágyba dugta a fiát, felment a fő hálószobába, beállította az ébresztőt a következő reggelre 6 óra 30-ra, mivel Michigan-be készült repülni, egy kis kitérővel a két idősebb gyerekéért és leendő vejéért. A Ramsey család dzsipje a garázsban állt, ajándékokkal megpakolva.

Figyeltem arra mit mond, ráösszpontosítva a ragozására, lélegzésére, testbeszédére, a szóválasztására – összehasonlítva azokkal a tapasztalataimmal, amit több ezernyi erőszakos elkövetővel, áldozattal és azok családjával készített interjúk során szereztem. Átvezettem Johnt december 26-án, az egész reggelen és délutánon, addig amig felfedezte a lánya testét a borospincében. Amikor arról beszélt, hogy felvitte, pislogni kezdett, mintha újra látná maga előtt a jelenetet. Aztán zokogni kezdett.

Miután körülbelül két órát töltöttem Ramsey-vel, elnézést kért, és a mosdóba ment. Bryan Morgan-hez fordultam, aki egész végig ott volt a szobában, és egyszerűen annyit mondtam, „hiszek neki.”

„Oh, istenem, micsoda megkönnyebbülés!”, felelte Morgan. Hatvanas éveiben járt, szenvedélyes és elbűvölő volt, ha az akart lenni. Az volt a határozott benyomásom, hogy őszintén hitt abban, hogy az ügyfele ártatlan, de vágyott egyfajta megerősítésre, hogy ez az ösztöne helyes.

Amikor Ramsey visszatért, elmondtam neki, hogy már bűnözők százával ültem szemben, és néhányan annyira meggyőzőek voltak, hogy újra bele kellett néznem az aktáikba, hogy biztos legyek abban, a bizonyítékok valóban ellenük szólnak. Aztán azt mondtam, „Mr. Ramsey, ön vagy pokoli jó hazudozó, vagy ártatlan. Elhiszem, amit mond.”

Úgy tűnt, elégedett a válaszommal. Azt mondtam, „Miért nem megyünk el a rendőrségre és mondja el ugyanezt a történetet, mint nekem?”

Azt válaszolta, hogy az ő oldalukon áll és együttműködik. Morgan azt mondta, hogy egy ponton le fognak ülni a rendőrökkel, és megpróbál találkozni velük délután négy órakor.

Mondtam Morgannek, hogy kész vagyok Mrs. Ramsey-vel beszélni, de megváltoztattam a véleményem arról, hogy azt a férje jelenléte nélkül tegyem meg. Jelen lehet a beszélgetésen. Nem mondtam el se neki, se Morgannek, hogy miért változtattam stratégiát. Azt gondolhatták, hogy most már annyira bízom John-ban, hogy nincs szükségem Patsy verziójára. Az igazság azonban az volt, hogy mivel az elemzésem középpontjában John állt, leginkább az ő reakciói érdekeltek. Most, hogy vele már külön beszéltem, kíváncsi voltam, hogyan viselkedik, amikor Patsy mondja el a saját verzióját. Kíváncsi voltam, látok-e rajta bármilyen feszültséget, amikor a felesége beszél, vagy súrlódást kettejük között a reakciók vagy speciális részletek kapcsán.

Patsy Ramsey fekete pulóvert és szoknyát viselt. A nyakában függő hatalmas ón kereszt felkeltette a figyelmem. Gyakran láttam meggyanúsított embereket, akik hirtelen „vallásossá váltak”, és nagy, nyilvánvaló ügyet csináltak belőle, ezért magamban megjegyeztem, hogy majd átfutom a családi fotókat, hogy lássam, hordta-e máskor is ezt a keresztet, vagy bármi hasonlót. Elmondták, hogy Patsy le van szedálva, látható volt, hogy sírt és pihenésre van szüksége.

Bemutatkoztam neki, de ahelyett hogy kérdéseket tettem volna fel, mindkettőjüknek elmondtam, hogyan fogom elemzeni az ügyet, bár elmondtam, hogy nincs meg minden anyagom, ami normális esetben egy ilyen elemzéshez rendelkezésemre áll. Bemutattam a Crime Classification Manual-t (bűnügyi osztályozási kézikönyv), ami akkor készült és került kiadásra, amikor még az FBI-nál dolgoztam, és én voltam a vezető szerzője. Ennek a kézikönyvnek a célja az volt, hogy a bűnözői viselkedést osztályozza, segítséget nyújtva a rendvédelmi szerveknek, oly módon, ahogyan a DSM, a Mentális Betegségek Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyve tette az egészségügyi ellátásban dolgozó szakemberek számára.

A CCM-ben négy fő kategóriát soroltunk fel az emberölésekhez – pénzügyi ok, személyes indíték, szexuális és csoportos ok – ezeken belül alkategóriákkal. Ebben az ügyben jelent volt a váltságdíj követelés (pénzügyi ok), nyilvánvaló szexuális támadás (szexuális ok), és utalás arra, hogy egy idegen csoport a felelős az elrablásért (csoportos ok). Az én véleményem az volt, hogy míg ebben az ügyben határozott utalások voltak a három fenti kategóriára, úgy gondoltam, hogy az elsődleges mégiscsak a személyes indíték volt, részben a bosszú és a megtorlás jegyeivel.

Ahogy ezt kimondtam, John Ramsey ismét sírni kezdett. Azt mondta, az ő hibája, hogy a lányát megölték, hogy valaki megpróbált törleszteni neki valamiért. Patsy ekkor nagyon lobbanékony lett és azt kérdezte, miért tenne ilyet valaki.

„Úgy hiszem, a gyilkos már korábban járt önöknél,” mondtam. „Azt gondolom, hogy Mr. Ramsey ismeri, vagy volt kapcsolata ezzel a személlyel, és ettől a ténytől rosszul érzi magát.”

Megkérdeztem tőlük, hogy bármelyikük észlelt-e szokatlan viselkedést bárki részéről a gyilkosság óta. Patsy azt mondta, hogy White-ék furcsán viselkedtek velük. Azt válaszoltam, hogy az emberek néha furcsán viselkednek az ilyen szituációkban, de nem azért mert bűnösek, vagy valamit rejtegetnek, hanem mert nem tudják, mit mondjanak vagy tegyenek. Én magam 1983-bam a betegségem, a kómás állapotom, és a hosszú felépülésem azzal kapcsoltam össze, hogy azok, akikről azt hittem, hogy közeli barátaim, soha nem látogattak meg a kórházban vagy később az otthonomban. Patsy azt mondta, hasonló élményei voltak a rákbetegsége idején. Közeli barátai közül többen soha nem látogatták meg. Azt mondta, hogy erős hite miatt élte túl a betegséget, és mert Isten kezére bízta magát.

A Ramseyékkel folytatott beszélgetés több pontján rápillantottam Bryan Morgan-re, és láttam, hogy könnyezik. Ez bebizonyította számomra, hogy valóban hisz az ügyfelei ártatlanságában, és teljes mértékben átéli azok hihetetlen mértékű veszteségét. Egyszer megkérte Johnt, hogy mutasson egy képet Beth-ről. John elővette a képet a pénztárcájából és elkezdett sírni. Morgan megfogta a vállát, ő maga is sírni kezdett és azt mondta: „John, annyira sajnálom.”

Ez vajon megjátszás volt, ami nekem szólt? Gyorsan levontam a következtetést, hogy nem. Úgy gondoltam, hogy miután több száz elkövetővel és áldozattal beszéltem, eleget tapasztaltam ahhoz, hogy felismerjem a valódi könnyeket.

Folytatása következik 

Évi