Olvasnivaló: Dr. Richard Shepherd – Holtak vallatója

Több mint húsz éve érdekel az igazságügyi orvostan. Még gondolatban sem létezett a blog a fejemben, amikor már az orvosi könyvtárba beiratkozva, bőszen olvasgattam elmekórtani és egyéb szakkönyveket. Azóta két példányom is lett igazságügyi orvostan könyvből, és rendvédelmi tanulmányaim során boncoláson is részt vettem. Milton Helpern: Nyomozás a boncasztalon című könyve volt az, ami igazán mély nyomot hagyott bennem. Helpern amerikai orvosszakértő volt, aki rengeteg érdekes üggyel találkozott, sok tisztázatlan halálesettel, balesetnek beállított emberöléssel. Nyelvezete közérthető, könnyed, a könyv maga pedig lebilincselő.

Amikor a kezembe vettem Dr. Shepherd könyvét, reméltem, hogy hasonlóan lebilincselő olvasmányban lesz részem, a mű azonban felülmúlta a várakozásaimat. Igazságügyi szakértőként végre száz százalékban tudtam azonosulni a szerző munkájával, a felelősséggel, a teherrel, döntéseinek következményeivel. Igazán nem is maguk az egyes esetek kötötték le a figyelmem, hanem az a gondosság, amivel a munkáját, a szakértői tevékenységet bemutatta, magyarázta, amivel közelebb hozta a laikusokhoz azt a munkakört, amelytől talán a legtöbben igencsak viszolyognak.

„Más patológusokkal ellentétben én felfogtam, hogy a törvényszéki patológiának igenis vannak páciensei, jóllehet, nem úgy, mint más orvosoknak, mert ezek a páciensek valamennyien halottak.”

Végtelenül rokonszenves, ahogyan élete alakulását egészen kicsiny gyermekkora óta bemutatja, kendőzetlenül. Mi nem egy sztár patológus írását olvashatjuk, holott Nagy-Britannia leghíresebb törvényszéki kórboncokának munkáját követhetjük figyelemmel, mégis abszolút közel érezzük magunkhoz, mert egy átlagos ember, átlagos életét láthatjuk.

Teljes valójában mutatja be szüleihez fűződő viszonyát, édesanyja korai halálát, édesapja második házasságát, első találkozását a kórbonctannal, mely megpecsételte a sorsát.

Több mint 23ezer boncolást végzett, mindig a korrektséget követve, az igazságért harcolva. A szúrt sebek specialistájává képezte ki magát. Lankadatlan lelkesedéssel, kitartással. 

„Az igazság alapját az ismeret jelenti, így a hiányos ismeret veszélyt is jelenthet az igazság számára. Orvosként én az igazságot a tények révén kerestem. Patológusként fokozatosan felismertem, hogy az igazságot közvetlenül befolyásolhatják a döntéseim és azoknak a tényeknek a mennyisége, illetve köre, amelyeket tanulmányozásra érdemesnek ítéltek. Ez volt az első lépés abba az irányba, hogy az igazság természetét vizsgálatnak vessem alá, és ezt ma már a legfontosabb feladatomnak tekintem.”

Olyan dolgokat magyaráz el szakszerűen, ugyanakkor bárki számára érthetően, melyek mindig is foglalkoztatták a laikusokat, úgymint a halál idejének megállapítása (nem úgy, ahogyan a filmeken látjuk), a hullamerevség, a hullafoltok. Mi, miért és hogyan alakul ki, miből mire lehet következtetni. Sokan azt gondolják, a patológus, kórboncnok csak vág, kaszabol, aztán összevarr. Szakértőként akkora felelősség nehezedik a vállára, amit mások elképzelni sem tudnak. Tömegszerencsétlenségek, terrortámadások, tömeggyilkosságok. Ahol fejben ott kell lenni, miközben szinte futószalagon érkeznek az áldozatok, s elég egy aprócska hiba, máris oda a szakmai tekintély, még akár az orvosi engedély is.

„Hogyan várhatják el valakitől, hogy mindig igaza legyen, miközben természetesnek vesszük, hogy az ember olykor téved. Válasz: mert a bűnügyi igazságszolgáltatás konfrontatív jellege miatt nincs helye talánnak, esetlegnek, lehetségesnek. … Elég egy kis megingás, és a vádlottakat leültetik olyan bűnökért, amelyeket nem követtek el – vagy bűnös létükre szabadon eresztik őket.”

Az emberi test, még élettelenül is, rengeteg információval szolgál arról, hogy az illető hogyan élt, milyen betegségei voltak, mi az, ami végül a halálához vezetett, akkor is, ha valaki megpróbál leplezni dolgokat. Számtalan patológus szájából lehetett már hallani, hogy a holttestek beszélnek, és az ő feladatuk az, hogy meghallják, megértsék, amit mondani próbálnak.

„A holttestek beszélnek. Egy vizsgálat rengeteg mindent elárul az elhunyt életmódjáról, sőt talán a személyiségéről is, a legtöbbet azonban a haláláról. Egy emberölési ügyben az, amit a halott, ha kellőképpen odafigyelek, mond nekem, segíthet a törvény kezére juttatni az elkövetőt.” 

Dr. Shepherd végigvezet minket életútján, láthatjuk, milyen nehéz ezt a munkát a családdal, felesége ambíciójával, hogy kései időben ugyan, de szintén orvosi pályát választ, összeegyeztetni. Zárkózott, érzelmeit nehezen kimutatni képes férfiként házasságára is árnyékot vet személyisége és nehezen tud kapcsolatot kiépíteni a hozzátartozókkal, melyet végül képes megugrani, és pozitív konzekvenciát von le belőle. A hosszú évek során elvégzett rengeteg boncolás, kiemelt ügyek miatti nyomás, a bírósági megjelenések (melyekről saját tapasztalataim is vannak) aztán eljuttatják a kiégésig, melyből idővel szerencsésen visszatér.

Sheperd könyve emberközelségbe hozza a halált, a kórbonctant, ezt a (majdnem) mindenki által félelemmel és viszolygással övezett szakmát, ami nagyon sokat segít a betegségek, a halál, az emberi test működésének megismerésében, és megértésében, mégis, amíg valamilyen módon az ember nem találkozik a halállal, szívesebben kerüli ezt a témát. Sajnos szüleim elvesztése révén én már találkoztam a halállal, és természetesen számomra sem egyszerű ennek a témának a kezelése, de a tanulmányaim során a boncoláson való részvétel igencsak hasznosnak és érdekesnek bizonyult. Egy kicsit azóta másképpen tekintek az életre.

„Azt mondanám, saját, halállal kapcsolatos ismereteim hozzásegítettek, hogy kellőképpen értékeljem az élet apró örömeit, én pedig alaposan kiélvezem őket. Azt, ha egy gyerek izgatottan futkározik a lehullott falevelek vörös-sárga szőnyegén, vagy ha egy ujj mélységes érdeklődéssel követi arcomon a ráncokat, azt, ha ég a tűz, miközben kívülről az eső veri az ablakot, ha egy kutya elém rohan, hogy üdvözöljön odahaza, ha egy gyengéd kéz szeretetteljesen simul az enyémre. Nem idegen számomra az öröm. Tudom, hogy csak azok élhetik meg igazán, akiknek volt részük nehézségekben is, márpedig ezek elkerülhetetlenek.” 

Számomra, amellett, hogy nagyon érdekes eseteit mutatja be Dr. Shepherd, a legszimpatikusabb az volt, ahogyan érzékeltette, ő maga, hogy bánik a holtakkal. Minden sorából, gondolatából, meggyőződéséből süt a tisztelet, a korrektség, az igazság kiderítésének vágya, pedig ő maga is kínpadra került, amikor egy korábbi esete kapcsán egy csecsemő halált gyermekágyi halálként állapítottak meg, egy későbbi vizsgálat azonban úgy ítélte meg, hogy fontos sérüléseket figyelmen kívül hagyva, téves okot állapítottak meg. Mert a gyermeket a szülei ölték meg. Pánikrohamok, majd komoly poszttraumás szindróma lesz mindennek következménye, míg végül ejtik ellene a vádakat és újra képes dolgozni. A szakértői tevékenység nagyon komoly, fontos és bizonyos szempontból terhes munka. Nagy koncentrációt, figyelmet igényel. Ebben a könyvben nagyon sok mindent megtudhat erről is az, akit érdekel. Örülök, hogy Milton Helpern után egy másik, kiváló könyv is a kezembe került, ami továbbra is fenntartja bennem az érdeklődést e szakma iránt.

„Amikor egy holttestre nézünk, soha nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy egykor élő személy volt, hogy hozzátartozói gyászolják, hogy az eltávozottat és rokonait tisztelet illeti meg. Ma valamennyiüknek segítségére leszünk azzal, hogy megpróbáljuk megállapítani, mi történt pontosan. Bizonyítékokat keresünk, segíteni akarunk a halott embernek, hogy elmondja nekünk a történetét. Az összes gyászoló szempontjából fontos, hogy félretegyük az érzelmeinket, és jó munkát végezzünk, amivel segíthetünk rajtuk. Így a holttest, amit ma vizsgálunk, anélkül hogy egyetlen szót is szólna, tanúnk és tanítónk lesz.”

Ajánlom ezt a könyvet mindenkinek. Tényleg mindenkinek. Annak is, akit érdekel az igazságügyi orvostan, kórbonctan, patológia, és annak is, akik ódzkodik közelebbről megismerni. Ez a könyv csodálatos útmutató, segédlet, azok számára is, aki nem tudják, mi történik a hozzátartozójukkal a halála után, akik, bár soha nem jártak boncoláson, szeretnék tudni, hogyan zajlik a folyamat, és azoknak, akik szeretnék megismerni egy kedves, segítőkész, ambiciózus és lelkiismeretes  orvos életútját, munkásságát. A könyv a Helikon kiadó gondozásban jelent meg. 

Évi

John Douglas profilozói munkája a JonBenet Ramsey ügyben – 1. rész

A következő cikk a John Douglas és Mark Olshaker szerzőpáros: The Cases That Hunt Us című könyvéből általam készített fordítás. 

A JonBenet Ramsey gyilkosság 1996-ban, Karácsony másnapján történt, melybe John Douglas egykori FBI ügynököt, tanácsadóként bevonták. A következő bejegyzés a Douglas által leírtak fordítása, onnantól kezdve, hogy felvették vele a kapcsolatot.

Amikor képbe kerülök

1997. január 6-án Provo-ban, Utah államban tartózkodtam, egy képzési szeminárium előkészítésén dolgoztam Greg Cooper egykori FBI ügynökkel, aki az egységem sztárja volt, és aki most a provoi rendőrfőnök. Amikor ellenőriztem a hangpostámat, üzenet várt egy H. Ellis Armistead nevű magánnyomozótól Denverből, akit a Ramsey család fogadott fel. Azt szerette volna tudni, lenne-e időm segítséget nyújtani a lányuk meggyilkolásának ügyében. Válaszként hagytam egy üzenetet, hogy egy munka Utah-ba köt pár napra, de megnéztem a naptáramat, és ha később a hét folyamán még szükségük lenne a segítségemre, valószínűleg tudunk találkozni Denverben. A médiából hallottam a Ramsey gyilkosságról, de az utazás és a szeminárium tervezése közben nem sokat gondoltam rá és nem ismertem a részleteket.

A következő nap Armistead kapcsolatba lépett velem a Provo Park Hotelben, ahol megszálltam. Azt mondta, hogy a kiadásaimat és a konzultációs díjat megfizetik, de az árról nem beszéltünk. Jelezte, hogy John Ramsey ügyvédei, Lee Foreman és Bryan Morgan kapcsolatba lépnek majd velem.

Foreman este kilenc körül hívott és arra kért, menjek Denver-be és Boulder-be, és folytassak le egy elemzést nekik. Azzal folytatta, hogy kutatott pedofilok után, és John Ramsey nem passzol a profilba. John sikeres üzletember, anyagilag jó helyzetben van. Világos volt számomra, hogy valaki mást keres, aki „objektíven” ugyanerre az eredményre jut.

 

Elmondtam Foreman-nek a szokásos beszédet, amit minden potenciális ügyfélnek elmondok, mióta elhagytam az irodát, akár magánszemélyek, akár rendőri szervek voltak: Megveheti az időmet, ha tudok belőle adni, de az elemzésem teljesen független és nem tudja befolyásolni azt. A jelentésemet szóban fogom közölni. Öntől függ, hogy egyetért vele vagy sem, és öntől függ, hogy felhasználja vagy sem. Ha kívánja, utána elkészítek egy írásos jelentést is, ami, mivel nem vagyok ügyvéd, az idézésem alapja is lehet. Nem fogok nyilvánosságra hozni semmilyen különleges vagy védett információt, amit öntől kapok. De ha a véleményemet nyilvános információk alapján kéri, fenntartom a jogot, hogy nyilatkozzam. Foreman beleegyezett a feltételekbe. 

1997. január 8-án, szerdán Denverbe repültem. Az út alatt jegyzeteket készítettem azokról a dolgokról amikről úgy éreztem tudnom és értenem kell:

I.             Az ügyben keletkezett tények

Nap, dátum, idő. Mikor határozták meg a gyermek eltűnését? Mit tettek? Kit hívtak? Hívták a rendőrséget? Mikor? Mikor fedezték fel a gyereket? Hol? Ki találta meg? Helyszín leírása, gyermek pozíciója, bűnügyi helyszín, ruházat, halál oka. Vér? Hol? Szexuálisan bántalmazták? Honnan tudják? 

II.            Jegyzet

Hol találták meg? Ki találta meg? Papír – hol szerezhető be? Levél áttekintése.

III.          Család háttere

-      üzlet, - ki él a házban?, - korábbi házasságok, - mióta házasok?

IV.          Hozzáférés a házhoz

-      Ki?, - biztonsági rendszer

V.           Modell karrier (az volt a benyomásom, hogy a kislány gyermek modell volt)

-      Ki volt a szponzor?, - Ki fényképezte?, - Családi fotós? 

Amikor Denverbe értem, találkoztam Lee Foreman-el és Bryan Morgan-el az ügyvédi irodájukban, ami egy átalakított történelmi épületben volt a belvárosban. Az üvegfalú konferenciateremben találkoztunk, amit ők buboréknak hívtak.

Mondanivalómat azzal vezettem be, hogy megértem, hogy van egy álláspontjuk a Ramsey házaspárral kapcsolatban a tapasztalataik és a pedofilok utáni kutatás alapján. Mindazonáltal nem feltétlenül kell arra gondolni, hogy pedofillal van dolgunk. Elmagyaráztam az állandó és az eseti gyermekbántalmazó közötti különbséget, hogy a szükséges lépéseken végig kell menni, hogy az elemzést el lehessen végezni, és megjegyeztem, hogy nem rendelkeznek a boncolási jegyzőkönyvvel, a helyszíni fotókkal, és toxikológiai jelentésekkel, mindazzal, amit én rutinszerűen használok az elkövető típusának meghatározásához.

Elmondtam, hogy a korlátozott média hír alapján, amiket olvastam, nem áll jól az ügyfeleik szénája. Ha az információ, amit én olvastam, tény volt vagy kitaláció, vagy a kettő keveréke, a közvélemény megítélése szerint a Ramsey család volt a felelős. Például, úgy tudtam, hogy nem léptek azonnal kapcsolatba a rendőrséggel, miután megtalálták a lányukat. Látható volt, hogy a tényleges tudásom az ügyről ezen a ponton még mindig nagyon korlátozott volt.

Elmondtam, úgy tudom a Ramsey házaspár soha nem működött együtt a rendőrséggel, ami elég problémásnak tűnt számomra.

Az ügyvédek azt válaszolták, hogy a Ramsey házaspár nagyon is kooperatív volt a rendőrséggel az első naptól kezdve. Annak ellenére is, hogy a váltságdíj követelő levélben arra utasították őket, hogy ne lépjenek kapcsolatba a rendőrséggel vagy az FBI-al, azonnal értesítették a hatóságot. A rendőrség átkutatta a házat John és Patsy néhány barátjával, de nem találták meg az áldozatot. A Ramsey házaspár láthatóan annyira ideges volt, hogy egyik barátjuk azt javasolta, John-al együtt kutassák át a házat, hogy lefoglalják őt. John és barátja, Fleet White átkutatták a házat, végül a 10 négyzetméteres borospincében kötöttek ki, amit tárolónak használtak. A barát észrevette, a pince ablaka be van törve és üvegdarabok vannak a földön. Ramsey ekkor megjegyezte, hogy ő törte be az üveget, mert többször kizárta magát és így tudott bejutni a házba. Az ablakmélyedés kívülről ráccsal volt keretezve, a behatolónak tudnia kellett a törött üvegről a rács alatt, hogy megkísérelhessen bejutni.

Látható volt, hogy még több kisebb eltérés volt az ügyvédek által előadott verzióban. A történetet még mindig össze kellett rakni.

Azzal folytatták, hogy Ramsey és White átkutatták a pincét, és Mr. Ramsey volt, aki bement a borospince helyiségbe, majd felsikoltott, „Oh a kislányom!”

Ez fontos pillanat volt számomra. A családon belüli erőszakból következő beállított gyilkosságoknál – ahol egy családtag követte el a bűncselekményt és úgy állította be, mintha egy idegen által elkövetett nemi erőszak vagy rablás fajult volna el - az a tapasztalat, hogy a gyilkos úgy mesterkedik és manipulál, hogy valaki más találja meg a testet. Ez sokkal könnyebbé teszi számára a reagálást, és hogy valamennyire eltávolodjon a bűncselekménytől. 

Például, volt egy ügyem, ahol a férj megölte a feleségét a hálószobában, aztán elment dolgozni. De mielőtt távozott, levitte a testet a tárolópincébe, melynek külső bejárata is volt, majd úgy állította be a testet, mintha szexuálisan bántalmazták volna. Mindezt azért tette, mert nem akarta, hogy a fia találjon rá a testre, amikor hazajön az iskolából, és hogy a megtaláláskor úgy tűnjön, egy nemi erőszak fajult el. Az irodájából többször hazatelefonált, hogy biztosítson alibit a telefontársaság számára, aztán délután felhívta a szomszédot, akinek volt kulcsa a lakáshoz, és aggódó hangon elmondta, hogy nem tudja elérni a feleségét. Legyen kedves, menjen át és nézze meg, minden rendben van-e. A szomszéd átnézte a lakást, de az asszonyt nem találta meg, aztán visszahívta a férfit, és elmondta, hogy a felesége nincsen otthon, de az autója a ház előtt áll, és elég nagy a rendetlenség a hálóban (a feleség pedáns háziasszony volt). A férj aztán hívta a rendőrséget, arra hivatkozva, amit a szomszéd mondott neki, és amikor kiszálltak a nyomozók, megtalálták a nőt a tárolópincében. Ezek után hívták az egységemet.

Vagy emlékezzünk vissza a Borden gyilkosságokra, ahol Lizzie nem kerülhette el, hogy jelentse apja halálát, de komplikált köröket futott, hogy ne maga találja meg a mostoha anyja testét. Úgy intézte, hogy Bridget Sullivan legyen a megtaláló, de aztán amikor Bridget megtagadta, hogy egyedül menjen fel az emeletre, Lizzie Adelaide Churchill-t bízta meg a szobalány kíséretével.

Nos, tehát a tény, hogy John Ramsey maga talált rá a lánya holtestére, felkeltette az érdeklődésem. A jelenetből, amit az ügyvédek vázoltak, nagyon egyszerű lett volna, ha azt mondja Fleet White-nak, „megnézem a mosókonyhát, te nézd meg a kazánt és a borospincét, aztán itt találkozunk.” De nem így tett.

Azt mondták, hogy amikor megtalálták JonBenet testét, egy takaróba volt a felsőteste bugyolálva. Csak a felsőteste? – érdeklődtem. Igen, válaszolták az ügyvédek, a karjai és lábai kilógtak.

Ezt megint fontos volt figyelembe venni. Ahogy a Lindbergh baba ügyében is jeleztük, az a mód, ahogyan a testet hátrahagyják, sokat elárul az áldozat és az elkövető közti kapcsolatról. Charlie Lindbergh testét csak úgy mellékesen kidobták az erdőben, amikor a gyerekrablók számára már nem volt haszna. Meg sem próbálták védeni az elemektől vagy az állatoktól és gondoskodásnak vagy gyengédségnek semmi jele nem volt.

Annak a férfinek az esetében viszont, aki megölte a feleségét, óvatosan beletekerte a nő testét az ágytakaróba, úgy hogy csak a feje látszott ki. Védelmező, tapintatos beállítás volt. Mi erre azt mondjuk, hogy az áldozat felé kifejezett „birtokosi érdeket” mutatja ez a mód. Néha a szülő részéről ez a megbánás jele is.

Folytatása következik

Évi

Katonai bűnök – Szexuális bűncselekmények az amerikai hadseregben

Az Egyesült Államok katonaságánál nemzedékeken átívelő bűncselekményről szól a következő cikk. Ez a bűncselekmény azonban a mai napig tabu, nem beszélnek róla. A 72 éves Jack Williams volt az az egyik azok közül, akik nyilvánosságra hozták, hogy egy másik katona megerőszakolta őket. Az elkövető a helyettes kiképző az Air Force-nál. Williams akkoriban, 1966-ban, azonnal jelentette az esetet. A felettesei elbocsátással fenyegették homoszexualitás indokkal. „Zaklatást, bántalmazást akkoriban jelenteni, olyan volt, mintha az ember kisgyerekeket zaklatott volna. Minta az ember gyerekmolesztáló lett volna” – mondja. Miért tette meg mégis? „Tudtam, hogy ez a kiképző és valószínűleg a kollégái is, másokkal is megteszik ezt.” A sérüléseiből adódó következmények a hátán, a nyakán és a prosztatáján a mai napig kínozzák őt.

Keith Mcguffie alvászavartól szenved. Éjjelente gyakran felkel, hogy az ajtókat, ablakokat ellenőrizze. A hadseregben szexuálisan bántalmazták. Jelentette az esetet a bizalmi tisztnek, aki egyben a csoportvezetője is volt. Másnap az elöljáró az elkövetőt az egész szakasz szeme láttára kihívta, leszidta és azt mondta neki, többet ilyet ne kövessen el. Megnevezte a sértettet is: Keith Mcguffiet. Ezzel kezdetét vette a zaklatás és a megtorlás. Az elkövetőt soha nem vádolták meg. Mcguffie a hadsereg után a rendőrséghez szerelt fel, de a poszttraumás szorongása és a dühkitörései miatt elbocsátották.

Heath Phillips és Brian Lewis azzal foglalkoznak, hogy például a szenátusban az amerikai katonákkal szemben elkövetett szexuális erőszakról és az abból következő „Military Sexual Trauma” (MST)-ről tartanak felvilágosító előadást a képviselők számára. Lewis-t is megerőszakolták, egy felettese pedig megparancsolta neki, hogy ne jelentse a bűncselekményt. Később elbocsátották, személyiségzavar indokkal. A mai napig nemcsak MST-ben szenved, hanem a prosztatáján keletkezett idegsérüléstől is. Heath Phillips megpróbálta megölni magát, miután megerőszakolták.

Ethan Hanson már csak a fürdőkádban tud fürdeni. Nem bírja elviselni, hogy a zuhany alatt álljon. A tengerészgyalogságnál őt és a bajtársait megbüntette a kiképzőjük, mert a zuhany alatt beszélgettek és nevettek. Egy órán keresztül a fürdőhelyiségben kellett futniuk és a nemi szervüket az előttük lévő fenekéhez kellett szorítaniuk. Hanson csatlakozott néhány újonchoz és jelentették az esetet. A kiképzőt áthelyezték, de a kollégái bosszút álltak az újoncokon. Akkoriban kezdődtek Hanson rémálmai és pánikrohamai, melyek miatt később elhagyta a tengerészgyalogságot.

Aaron Perry széleskörű gyógyszer koktélt szed az MST-szimptómáira. Angilában, a légierő egy tengeren túli szolgálata során megerőszakolták. „Egy buliban kaptam egy italt, volt benne valami. Már nem emlékszem, mi történt utána. Csak a szobámban tértem újra magamhoz, a saját székletemben feküdtem és valaki nevetett” – mondja. „Alig tudtam menni. A fürdőben vettem észre, hogy valami rossz történt. Rengeteg vérem elfolyt.” Nem tett feljelentést. „Melegként a katonaságnál senkivel nem tudtam volna beszélni erről.”

Paul Llyod Salt Lake City elővárosában egy szupermarketben sétált, amikor elhaladt a háztartási cikkek mellett, és megérezte az illatukat. Ugyanaz az illat volt, mint annak a samponnak, amit tíz évvel ezelőtt használt az alapkiképzésen. Llyod a földre roskadt, kezeit az arca elé emelte, mintha szégyenkeznie kellene, elbújnia mások elől. Egy ideig ülve maradt a sorok között és sírt, miközben a gondolatai visszavezették a tetthelyre:

2007-ben, 17 évesen a Fort Leonard Wood in Missouri támaszponton négy másik katona megverte és megerőszakolta a zuhanyzóban. Beszállították a katonai kórházba, belső vérzése és anális repedt sérülései voltak, tíz napos kezelésre szorult, de az orvosok kérdéseire, hogy mi történt, nem felelt. „Annyira szégyelltem magam akkoriban”, mondja. „Azt gondoltam: hogyan történhetett meg velem ilyesmi? Nem vagyok eléggé férfi, hogy megvédjem magam?”

Onnantól kezdve Lloyd elkezdett kételkedni önmagában. Hiába volt edzett tinédzser – nem nagydarab, de szívós – a teljesítménye a seregben hirtelen romlott, és amikor a karácsonyi időszakban pár napra hazautazott, a nővérénél bújt el, és többé nem tért vissza a seregbe.

A katonai rendőrség kereste Llyod-ot és végül egy hónappal később találtak rá. Akarata ellenére visszavitték a támaszpontra, de Lloyd megtagadta, hogy folytassa a szolgálatot. Végül szégyenteljes viselkedés miatt elküldték, ez egy sötét folt minden katona életrajzában.

Ezután Lloyd végképp elveszítette a tartását. A hívő mormon nem ment többé templomba. Nem dolgozott, nem takarított, nem tisztálkodott, droggal és alkohollal próbálta a fájdalmát tompítani. Undorodott saját magától: Egy jó, engedelmes fiú, hűséges templomba járó, heteroszexuális mormon hogy engedhette ezt meg?

„Totális balfácánnak tartottam magam, aki mindenkit cserbenhagyott, aki hitt benne. A legnehezebb az egész helyzetben azt volt, hogy elmondjam a szüleimnek az igazságot, mivel ők kezdettől fogva ellenezték, hogy belépjek a seregbe.”

Csak a szupemarketben történt összeomlása után mesélt az anyjának a bűncselekményről. Ő könnyek között ölelte át, mélységes szomorúsággal a fia lelki fájdalmai miatt, de megkönnyebbült, hogy végre megtudta azok okát. „Most már megértem, mi történt veled az elmúlt tíz évben”, mondta Lloyd apja.

Egy napsütéses kora tavaszi napon Paul Lloyd a lakása előtt ül Salt Lake Cityben, mellette a felesége, Rachel, a háttérben a Rocky Mountain hegység. 31 éves, szőke, a bőre ápolatlan hatású, fogai kezeletlenek – „a rossz éveim eredménye”, mondja. Ma már nyíltan meséli el a történetét. „Nem azért jelentkeztem a hadseregbe, hogy megerőszakoljanak, azért jelentkeztem, hogy a hazámat óvjam és azok, akiknek óvniuk kellett volna engem, elárultak.”

A mai napig megszállottként pucolja a fürdőt, hogy megelőzze a rémálmait. Majd feláll egy asztalra és késő éjszakáig a zuhanyzó minden centiméterét súrolja.

Miután Paul Lloyd meggyónta a szüleinek, mi történt, szembenézett a realitással. Terápiára ment, jelentette a hadseregnek az esetet, és sikeresen küzdött a rehabilitációjáért. Sokat segített neki a konzervatív családja támogatása és nyíltsága, és megértő felesége, Rachel. Aztán megtudta, hogy nem ő az egyetlen katona, akit a hadseregben szexuálisan bántalmaztak. Ez segített neki a legtöbbet.

A 72 éves Jack Williams őrvezető egyike volt azoknak, akik először beszéltek nyíltan a témáról. A saját újonckiképzője erőszakolta meg 1966-ban, és soha nem kapott jóvátételt. „Ha akkoriban az ember csak utalást tett szexuális erőszakra, már melegnek számított és veszélyt jelentett a nemzetbiztonságra”- mondja ma.

Billy Joe Capshaw tizedes, 58 éves, csak súlyos sérülések árán élte túl egy szadista katonatársa támadásait Németországban, Braunweilerben, egy támaszponton. Testét sebhelyek borítják. „20 év után vettem a bátorságot, hogy nyilvánosságra hozzam, de a szülővárosomban, Arkansas-ban buzinak és kurvának neveztek”- meséli. „A fiam nem tudta elviselni a gyalázást és öngyilkos lett.”

Paul Lloyd is megismerte Heath Phillips matróz történetét. „Heath a példaképem”, mondja.

Majdhogynem csoda, hogy Heath Phillips még életben van, azután, hogy a „USS Butte” fegyverszállító hajó fedélzetén számtalanszor megerőszakolták, rengeteg sérülést szerzett és kétszer megpróbált öngyilkos lenni. Ugyanolyan elképesztő, hogy ez a férfi, aki soha nem beszélt az érzéseiről, megtalálta az utat a terápiához, ahhoz, hogy beszéljen, hogy feldolgozzon egy olyan bűncselekményt, amiről Amerika eddig hallgatott: férfi katonákat erőszakolnak meg szolgálat közben.

De a leghihetetlenebb talán az, hogy megtalálta az erőt ahhoz, hogy harcoljon a kínzók, a parancsnokok, az egész haditengerészet ellen, és hogy ő ma katonákat és parancsnokokat képez ki, ő, Heath Phillips tengerészgyalogos veterán, Cincinnatusból, New York-ból.

Történetét sötét tragédiának is tekinthetjük. De a jó felé való elmozdulásként is, mint kései megváltást. Ő így látja.

A 49 éves Heath Phillips autóval érkezett Washingtonba, a fővárosba. 2020 elején, a Corona pandémia kitörésekor különleges engedélyt kapott, hogy a védelmi minisztériumba látogathasson el, ahol a tisztviselőket arról szeretné meggyőzni, hogy alakítsanak egy különítményt, mely a fegyveres erőkön belüli szexuális erőszak ellen van, egy olyan nyavaja ellen, amit időközben már a Pentagon is jelentős problémának tekint: 20000 katona esik szexuális támadás áldozatául, ezt a minisztérium ismertette – 10000 nő, 10000 férfi.

„Ez pedig csak a hivatalos szám”, mondja Phillips. „Sokan nem beszélnek róla, főleg a férfiak. Én 15 évig egy szót sem ejtettem róla.” Miért nem beszélt róla? „Meséld ezt el valaki másnak, vagy a feleségednek, vagy a gyerekeidnek: megerőszakoltak. Az első kérdés: Miért hagytad? Phillips széles vállú, erős ember meleg tekintettel. Rövid haja van és a nyakkendőt magasan hordja a nyakán, hogy a sérüléseinek a hegeit ne lássák.

Az amerikai fényképész Mary F. Calvert őt és más érintett amerikai katonákat hosszú időn keresztül elkísérte a mindennapjaikban, és egy nagy feltűnést keltő fotó sorozatban ábrázolta őket. A férfiak készek voltak a sorsukról is mesélni. 

Phillips kálváriája 1988-ban kezdődött, 17 évesen, amikor belépett a hadseregbe – ahogyan előtte az apja és a nagybátyja is. Olyan családból származik, ahol a seregben eltöltött szolgálat olyan érettségi vizsga, mint másoknak az iskolai érettségi.

Az alapkiképzését New Jersey-ben, Earle-ben teljesítette, az „USS Butte” fegyverszállító hajó fedélzetén, melyet már a vietnámi háborúban is bevetettek. Az első szárazföldi tartózkodás alkalmával megpróbálta hat katona ittas állapotban a nadrágját letépni, és megerőszakolni, mint valamiféle beiktatási rituálé. „Megelégedtek azzal végül, hogy az arcomra élveztek”, mondta és lélekszakadva, egy szuszra mesélte, mintha a régóta tartó hallgatást kellene kiegyenlíteni.

Phillips jelentette a támadást a felettesének, aki úgy intézte ezt el, mint valami bajtársi csínyt. Mivel a némasági kódexet megsértette, a hat kolléga legközelebb brutálisan komolyra vette a dolgot. „Egy wc kefét használtak”, meséli Phillips. „Meztelenül és véresen futottam az ezredesemhez, aki annyit válaszolt, hogy biztosan aranyerem van.”

Miért nem hittek neki?

„Úgy gondolom, egyszerűen csak nem akart a témával foglalkozni. Egy másik tiszt azt mondta nekem, hogy legyek férfi és állítsam meg a támadót. A mai napig rémálmaim vannak - kevésbé magától a támadástól, mint inkább az elöljáróktól, akik a támadás után nem segítettek nekem.

Phillips a tetteket aztán olyan részletességgel meséli el, amit itt nem szeretnénk visszaadni. „Annyira sok trauma volt bennem, hogy 49 nap után a gépteremben fel akartam akasztani magam. De rosszul kötöttem meg a csomót, kioldódott.”

Vajon miért erőszakolták meg a katonák?

„Ennek a hatalomhoz van köze”, mondja. „Az esetek 95 százalékában a hatalom és a dominancia a lényeg”.

Phillips a meghiúsult öngyilkossági kísérlet után hazamenekült a hajóról a majdnem 500 km-re lévő Upstate-be, New York államba, jelentette a kongresszusi képviselőnek az eseteket. Vizsgálatot rendeltek el, de a dolog aztán zátonyra futott.

Néhány hét múlva Phillips visszatért a „USS Butte” fedélzetére. Nem sejtette, hogy a legrosszabb még hátra van. Ugyanez a hat katona, akik bántalmazták, kínozták és megverték, és most már samponos flakont használtak a behatoláshoz. Phillips ismét lelépett, de most dezertálás miatt letartóztatták és végül alig egy év szolgálat után méltánytalanul elbocsátották a tengerészet kötelékéből.

A legrosszabb az volt, hogy az apámmal szembe kellett néznem, aki büszke veterán, mondja. „Én, a fia, megbuktam.” 15 éven át hallgatott Phillips a szégyenérzete miatt. De élete irányítása kicsúszott a kezéből. Nem talált munkát, és haragját a környezetén, az embertársain élte ki. Lopott, ivott, hat nőt ejtett teherbe és kétszer a börtönben kötött ki. Mindig kereste a lehetőséget, hogy a lehető legkomolyabban megsérüljön, hogy eltávolítsa az emlékeket, míg végül egy közlekedési baleset során alkoholos befolyásoltság alatt majdnem meghalt. Akkor felriadt.

„Ez volt az első alkalom, hogy sírtam. Nem tudtam abbahagyni, lelki roncs voltam. Mélyen megbántam a viselkedésem.”

Phillips elkezdett egy terápiát és a harcát az igazságért. 2009-ben egy ügyvéd elérte, hogy a hadseregből történő méltánytalan elbocsátását felülvizsgálják. „Vastag aktám volt bizonyítékokkal, de úgy döntöttek, hogy nem volt a behatolásra bizonyíték.”

De Phillips ezúttal nem adta fel. Minden erejével védekezett, szenátorokkal vette fel a kapcsolatot, perújrafelvételért harcolt, és 2019 júniusában, 30 évvel a bűncselekmény után, negyedik nekifutásra végre elismerték, mint „Az Egyesült Államok haditengerészete által elkövetett szexuális erőszak áldozataként.”

„Most pedig mindenhol erről beszélek”, mondja. „Főleg katonáknak.”

Phillips megmutatja a határidőnaplóját: Előadás Camp Drum-ban, 3000 katona előtt. Előadás Camp Pendleton-ban, online. A bűnügyi nyomozók kiképzésekor New Yorkban ezredesek, őrnagyok, századosok lépnek fel. Még az amerikai hadsereg Németországban állomásozó tagjaitól is jött megkeresés.

Hirtelen ez a szökevény matróz magas rangú vendég a Pentagonban, a védelem és a hatalom jelképében, maga is alig tudja elhinni: Heath Phillips őrvezető, a lelki roncs, megleckéztette a hatalmas hadsereget.

„Néhány tisztet láttam sírni az előadásom alatt”, mondja. „De a legtöbbször feltett kérdés még mindig az: „Férfiként hogyan engedhetted ezt meg?” Phillips azt válaszolja rá: „Egy ellen tudsz védekezni, de hat ellen nem. Minél jobban védekeztem, annál brutálisabbak lettek.”

A közös minden férfiben, aki nemi erőszak áldozata volt, hogy újak voltak a hadseregnél. alacsonyabb rangúak voltak, akik szégyenérzetből nagyon hosszú ideig nem beszéltek arról, ami történt velük. „A hierarchiához van köze, az engedelmességhez, a testületi szellemhez és a rosszul értelmezett férfiassághoz”, mondja Phillips. „Senki nem akar a nemi erőszak gyenge áldozataként szerepelni.”

 

Időközben azonban egyre több érintett beszélt az esetekről és egy hálózat is kiépült, az MST (Military Sexual Trauma) áldozatai néven. Túlélőknek nevezik magukat. Több mint 61ezer férfit ismernek el hivatalosan áldozatként és a Department of Veterans Affairs-től terápiás támogatást kapnak. Szeretnék elérni, hogy a téma általánosságban ismert legyen, hogy a férfiak mindenhol hozzájussanak a terápiához – ne csak a nők.

„Nincs a férfiak számára infrastruktúra”, mondja Phillips. „Nincs eszköz a nyombiztosításhoz, nincsenek önsegítő csoportok. Mi vagyunk a kisebbség kisebbsége, a túlélők, akik felett átsiklottak.”

A hadseregben a nők között jelentősen magasabb az áldozatok száma, mint a férfiak között. De mivel a fegyveres erők sokkal több férfit foglalkoztatnak, a Pentagon hasonlóan sok férfi áldozatot regisztrál, mint amennyi nőt. A látencia a férfiak esetében sokkal magasabb: Körülbelül a megkínzottak mindössze 20 százaléka jelenti az esetet.

Nemrég Heath Phillips Kaliforniában volt egy szemináriumi hétvégén, melyet a hadseregben szexuális erőszakot túlélteknek tartottak. Tucatnyi nő között ketten voltak férfiak. „A nők nem annyira akartak minket”, mondja Phillips. „Bizalmatlanok voltak, hogy mi valóban áldozatok vagyunk-e.” Azt mondtam nekik: Férfi túlélője vagyok a szexuális erőszaknak. A nők reakciója az volt, hogy ilyenről még soha nem hallottak. Csak a végén ölelt meg egy nő, és azt mondta: A testvérem vagy. Akkor mindenki sírva fakadt.”

Washingtonból Phillips tovább utazik Marylandbe, a barátnőjéhez. A barátnőjét is megerőszakolták a hadseregben. Egy férfi áldozat egy női áldozattal él együtt. „Végre valaki, aki megért engem”, mondja. „Érti, miért van térre szükségem, miért nem tudok hátat fordítani, miért nem tudom a wc kefét elviselni.” 

Phillips azt mondja: „Ha a mozgalmam oda vezet, hogy egy újabb áldozat mer segítséget kérni, már megérte, már elvégeztem a munkám.” 

Évi

Egy sorozatgyilkos megteremtése – Colin Ireland – 2. rész

Vár, hogy valaki szóba elegyedjen vele. Ezúttal Perry B. akad horogra, egy átlagos külsejű amerikai üzletember. Együtt mennek a férfi kensingtoni lakásába. Perry B. először nem hagyja magát megkötözni, de Ireland azt mondja, anélkül nem megy neki. Röviddel később B. az ágyon fekszik, megkötözve, hurokkal a nyaka körül, és Ireland birtokában ismét egy PIN kód van.

„Azt mondtam neki, hogy ez egy hosszú éjszaka lesz, valamit aludnia kellene, ha tud. Csak ültem ott, és rádiót hallgattam. Elaludt, és mialatt aludt, a nyaka köré húztam a hurkot. Alig tért magához, gyorsan ment. Megfojtottam a hurokkal, de alig védekezett.”

Ireland ezúttal is pedánsan megtisztítja a lakást minden nyomtól. Módszerei kipróbáltak, hatékonyak és precízek. Mindent begyűjt, amihez hozzáért, borospohár, ételmaradék, mindent, ami a nyomára vezethetne. Reggel bedobja ezeket a Temzébe, vagy a visszaúton kidobja a vonat ablakából. Egyszer még az elemlámpa elemeiről is lepucolja az ujjlenyomatait, így látta a The Bill című rendőrségi sorozatban.

Három embert ölt meg. Minden terv szerint halad, majdnem minden. Valami azonban zavarja Ireland-et, híres és hírhedt szeretne lenni a gyilkosságaival, de az újságokban nyoma sincsen sorozatgyilkosról szóló hírnek.

A Metropolitan rendőrség nyomozói Perry B. holttestét vizsgálják. A nyakán hurok, alatta fojtogatási nyomok, a csuklóin kötözés nyomai, de sem a holttesten, sem a lakásban nincsen harcra utaló nyom. Peter W., Christopher D., Perry B., három meleg férfi, akik mindhárman a Coleherne-ben töltötték az utolsó óráikat, mielőtt az ágyukban megfojtották volna őket. Az összefüggés nyilvánvaló, csak nem a nyomozók számára. London rendőrségét akkoriban több illetékességi területre osztották fel, a három ügyet különböző egység kezelte, nem volt számítógépes rendszer, ami összeköttetést jelentett volna. Az egyik egység Christopher D. halálát szexuális bűncselekményként könyveli el, Perry B. megölése mögött a maffiát sejtik, senki nem gondol sorozatgyilkosra. A bürokrácia azonban csak az egyik probléma. Évekkel később az LGTB Advisory Group, egy szervezet, mely a rendőrség tanácsadója, egy vizsgálati jelentésben súlyos kudarcnak minősíti az 1993-as gyilkossági nyomozásokat. Intézményes homofóbiáról beszélnek. A rendőrségnek hiányos tudása volt London LGBT közösségéről, a meleg férfiak életéről, és a kötözős kultúráról. Leginkább a melegek szexuális élete érdekelte őket, ehelyett figyelmeztetni kellett volna a közösséget.

De a rendőrség akkoriban nem teszi ezt meg. Egy hátizsákos férfi pedig háborítatlanul utazgat a városban, ezeken a júniusi napokon, célja: a Coleherne.

„Ebben az időszakban eljutottam arra a pontra, hogy gyorsabb lettem. Felgyorsult, sokkal rosszabb lett minden. Olyan volt, mint egy hullámvasút. Ha csak megöltem volna ezeket az embereket és elmegyek, nem viselt volna meg annyira. De öt, hat órát ezekkel a testekkel tölteni, figyelni, ahogy foltosak és hidegek lesznek, ez olyasmi volt, amit őszintén szólva nem tudtam kezelni.”

Június 7-én este, három nappal Perry B. megölése után, Ireland egy 33 éves férfit kísér haza. Andrew C. kelet Londonban, Dalstonban lakik, lakberendezőként dolgozik.

„C. volt az egyetlen, akire vicces módon dühös voltam. Valószínűleg észrevettétek a holttestén.”

Elmúlt éjfél. Ireland és Andrew C. a nappaliban isznak, amikor az utcán, a ház előtt egyre nagyobb lesz a zaj. Az ablakhoz sietnek, hogy megnézzék mi az. Csak egy utcai verekedés, nem több. Nem sokkal később Ireland nekikezd a szokásos rutinjának. Abban a hitben hagyja C-t, hogy izgalmas éjszaka vár rá. Bilincset rak rá, az ágyhoz kötözi, majd a PIN kódját követeli. Amikor a férfi vonakodik azt megadni, a nyaka köré tekeri a hurkot.

Amikor Andrew C. holtan fekszik az ágyon, Ireland átkutatja a lakását a PIN kód után kutatva. Talál egy levelet, elolvassa, és borzalmasan ideges lesz.

„AIDS-es volt. Nem mondta el, nem figyelmeztetett. Totálisan kiakadtam.” 

Ireland C. bőrét több helyen megégeti. Megfogja a macskáját, Millie-t, felakasztja egy kötéllel, majd a testet C. mellkasára helyezi. Egy óvszert C. péniszére húz fel, egyet a macska farkára, majd C. péniszét a macska szájába helyezi, a macska farkát meg a férfiébe.

„Azt akartam, hogy ne legyen méltóság a halálában.” 

Colin Ireland a hírnévért és elismerésért öl. De miért csak meleg férfiakat, és mindenekelőtt miért olyanokat, akik a szadomazo szexet részesítik előnyben? Később ő maga azt mondta, hogy azért, mert ezek a férfiak nem beszélnek a rendőrséggel, mert könnyű célpontok. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy gyűlöli a melegeket, mert a szemében ők betegek és perverzek. Anna Gekoski kriminológusnak később Ireland pedofil férfiakról ír, akik fiatal korában megpróbáltak közeledni hozzá. Gekoski úgy sejtette, hogy Ireland a pedofíliát azokkal a férfiakkal azonosította, aki szadomazochista szexet kedveltek, mert mindkettővel kapcsolatban a hatalom és tűrés praktikáit azonosította. Mert az ő szemében ezek a férfiak az ártatlanságot zúzzák szét. Ireland nem szexuális vágyból ölt, hanem undorból. A „rossz befolyástól” akarta a társadalmat megtisztítani.

Mások azzal érvelnek, hogy Ireland mélyen belül vonzódik ezekhez a férfiakhoz, és ezeket az érzéseket elnyomta magában. A gyilkosságokkal azt próbálta bizonygatni, hogy nem tartozik ezekhez az emberekhez. Ireland nem egyszerűen csak meleg férfiakat ölt, hanem rajtuk keresztül mindig egy kis darabot magából is.

Andrew C. halála után a Metropolitan rendőrség párhuzamokat talál Peter W. esetével. Mindkét férfi meleg volt, a Coleherne vendégei, a saját ágyukban fojtották meg őket. A holttestüket pedig furcsán állították be. Christopher D. és Perry B. felderítetlen ügyét is még egyszer megvizsgálják. Most először akad nyom. Andrew C. lakásában fehér oszlopok tartják az ablakot az utcára néző oldalon. Ezeken az oszlopokon a krimináltechnikai szakemberek ismeretlen személytől származó ujjlenyomatot találnak. Úgy tűnik az illető megfogta az oszlopot, amikor valamit a ház előtt figyelt. Ekkor még nincsen digitális archívum az ujjlenyomatok számára. A nyom gyanúsított nélkül mit sem ér. Az elkövetőé? Ugyanaz, mint a többi gyilkosságnál is? Ezek olyan kérdések, amiket a rendőrségnek tisztáznia kell. De az elkövető megelőzi őket.

Június 12. Egy férfi felhívja a londoni rendőrséget. Arról érdeklődik, miért állt le a nyomozás Peter W. esetében? Talán egy meleg férfi halála nem számít? Majd azt állítja, hogy ő ölte meg Peter W.-t, Andrew C.-t, Perry B.-t és Christopher D.-t. Elmeséli, hogy ő dekorálta ki Andrew C. macskáját a férfi testén, azt mondja, meg kell, hogy állítsák, különben tovább fog ölni.

„Miért csinálja?” – kérdi a nyomozó. „Olvastam néhány könyvet sorozatgyilkosokról. Tudja, azt kérdeztem magamban, vajon ha valaki ezt csinálja, megúszhatja-e?” „De mi volt mindezzel a célja?”  „Egyszerűen csak kíváncsi voltam meg lehet-e csinálni…na jó, magukra bízom a többit. Bye-bye.”

Június 13. A férfi újra jelentkezik a rendőrségnél, azt mondja, egy lakástűznél egy további holttest után kell kutatniuk. Azt is említi, hogy olvasta, az FBI azokat a gyilkosokat, akiknek négynél több áldozatuk van, sorozatelkövetőként osztályozza. Most, hogy öt embert megölt, talán befejezi.

Néhány nappal később újabb holttestet találnak. Emanuel S., 41 éves, máltai szakács, meleg, utoljára a Coleherne-ben látták, megfojtva az ágyában. A lakásában ruhák vannak egy kupacban összedobálva. Valaki megpróbálta meggyújtani azokat, nyilvánvalóan, hogy felgyújtsa a lakást.

Három emberölés egy héten belül, a nyomozók nagy nyomás alatt állnak. Néhány órával a holttest megtalálása után a londoni rendőrség éjszakai sajtókonferenciát tart, sorozatgyilkosra hívja fel a városlakók figyelmét.

Miért akarja, hogy megismerjék a tetteit? Miért vezeti rá a nyomozókat a helyes nyomra? Azt akarja, hogy megállítsák?

Pánik uralkodik el az LGBT-közösségben, akik ezekben a napokban ünneplik a Pride-ot. Szórólapokat osztanak szét több mint 50000 ember között. A képeken a megölt férfiak láthatók. Azokhoz a férfiakhoz szólnak, akik tájékoztatással szolgálhatnak a rendőrség részére. Rövid időn belül jelentkezik egy szemtanú.

Emanuel S.-t egy idegen férfival látta a gyilkosság éjszakáján a metróban. Le tudta írni a külsejét: fehér, 30-40 közötti, magas, borotvált, kerekded arcú, rövid barna hajú, elszíneződött fogakkal.

A rendőrség rekonstruálja az útvonalat, amin Emanuel S. és az idegen azon az éjjelen közlekedett. A Charing Cross vasútállomáson át vezet. Négy térfigyelőkamera helyezkedik el a területen, akkoriban ez különlegesség. Kb. 450 órányi videóanyagot értékelnek ki a nyomozók. Látják, ahogyan két férfi a gyilkosság éjszakáján a vasútállomáson keresztül sétál: S. és egy ismeretlen sötét dzsekiben és farmerben.

Július elején a rendőrség nyilvánosságra hoz egy fantomképet és videokivágásokat.

Colin Ireland egyre gyakrabban látja a beszámolókat gyilkosságairól a tévében, arca villog a képernyőn. Elérte a célját, senki volt, valaki lett. Sorozatgyilkosnak nevezik. Meleg mészárosnak.

De Ireland idegesnek tűnik, egy ismerőse így meséli. Az elmúlt hónapokban sokat tett azért, hogy tudjanak róla, a nyomára bukkanjanak. Amikor idáig elért, ahova akart, mégis aggódni kezd?

Július végén felkeres egy ügyvédet, a rendőrségnek pótló nyilatkozatot akar átadni. Igen, ő az a férfi, akit Emanuel S.-el láttak, de ő nem a gyilkosa. Hazakíséret Emanuel S.-t, ott egy másik férfi nyitott ajtó, nem akart magának bajt, ezért távozott. Nem akar a rendőrséggel beszélni, de megérti, ha beszélni akarnak vele.

Rendőrök érkeznek Sothend-on-Sea-re, hogy elvigyék. Ireland biztosra veszi, hogy nincs a kezükben ellene semmi.

Amit nem sejt: a rendőrök között van az az illető, aki néhány héttel korábban a tőle érkező hívást fogadta, amelyben a négy férfi gyilkosának adta ki magát. Amikor beszélni hallja Ireland-et, felismeri a hangját.

Irelandet őrizetbe veszik, meglepettnek tűnik, amikor a nyomozók az Andrew C. lakásában talált ujjlenyomatokkal szembesítik. A férfi ujjlenyomata az. De minden felelősséget elhárít magáról az emberölésekkel kapcsolatban, majd napokig hallgat. A nyomozók taktikai manőver bevetése mellett döntenek, a férfi hiúságára játszanak.

Csupán Emanuel S. és Andrew C. megölésével vádolják meg, azzal a két cselekménnyel, ahol a gyanú egyértelműen őt terheli. Vizsgálati fogságba kerül, a nyomozók azt remélik, hogy talán az nyomasztani fogja, hogy nem a zseniális sorozatgyilkosként kezelik, ahogyan szeretné, hanem csupán, mint egy kétszeres gyilkost. Néhány hétig a börtönben ül, hallgat, majd egy nap, amikor egy bírósági tárgyalásról visszatér, beszélni akar a rendőrökkel.

„Egy hónapon keresztül a börtönben a mentális állapotomról gondolkodtam, és arról, ami történt. Valószínűleg csak tegnap határoztam el magam. Egy olyan szituációba akartam vinni magam, ahonnan nem sikerült visszatérnem. Úgy gondolom, hogy a vallomás, amit most készülök tenni, hosszú börtönbüntetést fog nekem eredményezni, ami megfékez engem, ami meggátol abban, hogy másoknak ártsak.”

Ireland a kihallgató helyiségben ül. Mindent elmond, érzelmek nélkül, részletesen. Hogyan ölte meg Peter W.-t, aztán Christopher D.-t, Perry B.-t, Andrew C.-t. Az utolsó, ötödik áldozata, Emauel S., Ireland szerint gyanakodni kezett, amikor megkötözte. De akkor már késő volt. Ireland elmeséli, hogyan gyújtotta fel S. lakását, nem tudja miért. Eljutott egy pontra, ahol már nem tudott megálljt parancsolni magának.

„Úgy gondolom, van bennem valami destruktív. Néha romba dönteném az egész világot.”

Büszkén mesél Ireland a sorozatgyilkosokról és profilozókról olvasott könyvekről. A The Bill című tévésorozatban látta, hogyan kell a nyomokat eltűntetni. Nevet. Amikor a nyomozók azt kérdezik, miért állította be a holttesteket, ahogyan tette, azt válaszolja, arra volt kíváncsi, a nyomozók hogyan reagálnak.

1993. december20-án, egy évvel a nyilatkozat tétele után, hogy ő sorozatgyilkos, Colin Ireland-et Old Bailey-ben életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélik. A bíró rendkívül félelmetes és veszélyes embernek nevezi. „Egy ember életét elvenni szégyen. – magyarázza. Öt ember életét elvenni mészárlás.” Előtte azonban Ireland a barátainak és ismerőseinek karácsonyi lapokat küld: „Nézzétek december 20-án a híreket.”

2012. február 21-én halt meg a Wakefileld börtönben, nyugat Yorkshire-ben. Természetes halállal.

Évi

Egy sorozatgyilkos megteremtése – Colin Ireland – 1. rész

Kutatott és tervezett. A példaképeit tanulmányozta. Mindig egy senki volt. Most valaki különleges akar lenni.

1992 decemberében Colin Ireland különös újévi fogadalmat tesz. Sorozatgyilkos akar lenni.

Felkészül rá, könyveket olvas a skót Dennis Nilsenről, aki legalább 15 embert ölt meg, Peter Sutcliffe-ről, akit a „yorkshirei hasfelmetsző”-nek neveznek, mivel 13 nővel végzett. Ireland kriminalisztikai szakirodalmat olvas, az FBI „Crime Classification Manual”-át, Robert Ressler FBI profilozó „Whoever Fights Monster”-jét, amiben az áll, hogy hogy az a sorozatgyilkos, aki legalább öt embert megöl. Rendőrségi sorozatokat és filmeket néz gyilkosokról. A bárányok hallgatnak című film inspirálja.

Mike Berry igazságügyi pszichológus szakértő később ezt mondja róla: Ireland egy senki volt, aki valaki akart lenni.

Az első emberölést 1993. március 8-án követi el. Colin Ireland egy férfit követ annak lakásába egy nagy kőépületben, ami London egyik, a Temzétől délre elhelyezkedő városrészében, Battersea-ben van. A férfit Peter W.-nek hívják, 45 éves, egyedül él a két kutyájával és színházban dolgozik. Ireland aznap este ismerte meg, a férfi egy túlzsúfolt kocsmában véletlenül leöntötte itallal. A két férfi egyből egy hullámhosszon volt, elmondták egymásnak, mit akarnak a másiktól, és azt miképpen. Percekkel később el is indulnak Peter W. lakására.

A hálószobában egy világosbarna fa ágy áll. Ireland megkötözi Peter W.-t és az ágyhoz rögzíti. Összekötözött kondomokkal kötözi meg, ököllel üti, kutyapórázzal és övvel korbácsolja. Ireland a domináns, W. hagyja magát alárendelődni. Ez az ő játékuk, a szexuális aktusuk, legalábbis W. így gondolja. Aztán Ireland elhagyja a szobát és egy zacskóval tér vissza. Ráhúzza Peter W. fejére, és a férfi növekvő félelmével játszik, ahogy a másik a fulladástól retteg. Leveszi a fejéről a zacskót, hagyja lélegezni. Azt mondja neki: milyen egyszerű lenne, mindennek véget vetni. Aztán véget is vet neki.

„Ráhúztam a zacskót a fejére, úgy gondolom, bizonyos szempontból meg akart halni. Valószínűleg ő maga nem fogta fel, de én éreztem rajta, hogy hiányzik belőle a kedv a tovább éléshez. Majdnem sorsszerű volt. Azt mondta: meg fogok halni. Én azt mondtam: igen, meg fogsz.” 

Mialatt Peter W. élettelen teste az ágyon fekszik, Ireland minden felületet megtisztít, amihez hozzáért. Friss ruhákat vesz fel, amiket a hátizsákban magával hozott, a használtakat egy zsákba tömi, hogy magával vihesse és kidobja azokat. Még a cipőjét is megsemmisíti később.

Ireland bekapcsolja a tévét, vár, míg reggel lesz, aztán elhagyja a lakást.

„Belenéztem a tükörbe. Aztán amikor az utcán sétáltam, arra gondoltam, hogy mindenki láthatja az arcomon, hogy épp most öltem meg valakit. Arra emlékeztem, amikor a szüzességemet veszítettem el, ugyanezt éreztem. Az ember mindig olyan izgatott.”

Másnap a The Sun bulvárlap újságíróinál csörög a telefon. A vonal másik végén egy férfi beszél, azt mondja, egy lakásba be van zárva két kutya. Amikor az újságíró azt válaszolja, hogy ez nem sztori a Sun számára, a férfi elmondja, hogy ő ölte meg a kutyák gazdáját. A férfi homoszexuális volt és a perverz szex vonzotta. „Az ilyet kedvelitek, nem?” A férfi azt mondta, hogy szépen kidekorálta a holttestet, és azt hogy az újévi fogadalma volt, egy homoszexuális megölése.

Amikor a rendőrök Peter W. hálószobájába lépnek, az ágyon megtalálják a férfi meztelen holttestét. A csuklóin látszik, hogy halála előtt megkötözték, de nem találják az elkövetés eszközét, se kötelet, se zsinórt, se kábelt. Egyetlen forenzikusan értékelhető nyomot sem az egész lakásban. Az egyetlen nyom a holttest, és ahogyan kidekorálták.

W. fanszőrzetét leégették, a szájába és orrába óvszert dugtak. A holttest mellett két plüssmackó fekszik keresztben egymáson, a pofájuk a másik ölében, mintha orálisan elégítenék ki egymást.

Ireland sorozatgyilkos akar lenni, és úgy tűnik, sorozatgyilkosként tisztában van vele, hogy cselekedeteihez kézjegyre van szükség. Úgy tűnt, úgy érzi, London számára egy rejtély, ettől hatalmasnak érezte magát. Legalábbis később így adta elő magát a nyomozóknak.

„Tudni akartam, hogyan reagáltok, ha a helyszínre értek. Az ember nem teljesen normális, ha ilyet tesz. De majdhogynem ez egy aláírás volt, hogy tudjátok: ott voltam. Eljutottam arra a pontra, hogy úgy gondoltam, minden alkalommal egy színpadi képet kell megalkotnom.”

Colin Ireland élete tele volt visszautasításokkal. Az első még a megszületése előtt történik, a biológiai apja elhagyja az anyját, amikor megtudja, hogy terhes. Az apja sosem fogja megismerni a fiát, Colint, aki 1954 márciusában születik Kentben, Dartfordban jön világra. Az anya 17 éves, egy újságosnál dolgozik, de nem keres annyit, hogy eltartsa magukat, ezért az első öt évben a szüleinél laknak. Aztán elköltöznek, a lány szeretne saját erőből jó otthont biztosítani a gyereknek, ám ez nem sikerül neki.

Az anyját felőrli a részmunka és a gyerekfelügyelet. A pénz hamar fogy, gyakran a bérleti díjra sem elég, így tovább kell állni. Így megy ez éveken keresztül. Dartford, Westmalling, Sidcup. Legalább kilencszer költöznek London elővárosaiban hat éve alatt.

Egyszer egy hajléktalanoknak fenntartott kempingben éltek, ahogy ezt sok évvel később Anna Gekoski kriminológusnak a gyermekkoráról írta. Megalázó volt, rosszabb, mint bármely börtön. „Emlékszem anyám könnyeire az érkezéskor. Ő nem könnyen sírja el magát.”

Mivel gyakran költöztek, mindig Ireland az új gyerek az iskolában, magányos farkas, akit az O lábai miatt gyakran csúfolnak a többiek.

„Vékony, nyurga gyerek voltam – mindenből rosszul jöttem ki. Belül egy általános idegenkedés nőtt bennem az emberek irányába.” 

16 évesen lopni kezd. 17 évesen kerül először betörés miatt fiatalkorúak javítóintézetébe. Nem nehézsúlyú bűnöző, de bűncselekményei egyre súlyosabbak lesznek. Rongálás, csalás, autólopás, kétrendbeli betörés, rablás. Felnőtt éveinek első felében a szabadság és a börtön között ingázik.

Amikor Ireland az idegenlégióba jelentkezik, elutasítják. Ehelyett aztán hol önkéntes tűzoltó, hol szakács, hol ajtónálló többek között egy meleg klubban. Hogy a tetteitől függetlenül volt-e szexuális kapcsolata férfiakkal, soha nem derül ki. A klubban mindenesetre megismeri ezt a szubkultúrát, a kódjaikat, amit aztán később használ is.

Szabadidejében túlélő edzéseket csinál. Rejtőszínekkel sminkelve kempingezik az erdőben, lápos, mocsaras vidékeken. Ivóvizet keres, bogyókat gyűjt, nyúlra vadászik. Szívesen tekint magára úgy, mint olyasvalaki, aki harcol a túlélésért. Talán azért, mert legalább a természetben megpróbálja azt, ami a mindennapokban nem sikerül: a kontrollt az élete felett kézben tartani. Talán mert odakint a saját történetét alkothatja meg, amelyben ő nem egy senki. Hanem egy hős.

De a valóságban ez is csak egy illúzió. 

Egy túlélő szemináriumon, Ireland 27 évesen, megismerkedik Virginiával, aki deréktól lefelé béna. Összeházasodnak, a férfi a nő kislányával sokat játszik és segít neki a házifeladatoknál. A szomszédok gyengéd óriásnak nevezik. Hat évvel később azonban tönkremegy a házasság, Ireland börtönbüntetései, agressziója és hűtlensége miatt. A második házassága is zátonyra fut. Négy hónappal azután, hogy egy Janet nevű kétgyerekes anyát feleségül vesz, akinek Devonban van kocsmája, elveszi a nő pénzét, autóját és eltűnik.

1991-ben Ireland Essexbe, Southend-at-Sea-be, egy Londontól keletre található fürdőhelyre költözik. Ott egy hajléktalanszállón dolgozik. A vendégek kedvelik őt, mert megérti a helyzetüket, a főnöke elismeri, mert szenvedélyesen dolgozik. Olyan benyomást kelt, mint aki valamit jóvá akar tenni az életben. A szállón látszólag értelmet talál az életében, elégedettnek tűnik.

Aztán a munkatársai súlyos vádakkal illetik. Többek között szexuális zaklatás a vád, bizonyítást azonban ezek soha nem nyernek. A főnöke később ezt összeesküvésnek nevezi. 1992 decemberében Ireland felmond, frusztrált és csalódott.

Amikor Ireland úgy dönt, hogy sorozatgyilkos lesz, és nemsokára Peter W.-t megöli, 38 éves, az élete minden területén csődöt mondott, megint a nagy semmi előtt áll. Erős férfiként látja magát, de senki más nem látja őt annak. Ott fogja keresni az áldozatait, ahol példaképe, Nilsen is: A Coleherne Arms 261-ben, Old Brompton Road, Londonban. Disco zene hallatszik a jukebox-ból, olyan sok férfi van a kocsmában, hogy a pulthoz alig lehet eljutni. A Coleherne legendás hely, az Earls Court városrészben lévő bár évtizedek óta a meleg férfiak legismertebb találkozási pontja, különösen azoké, aki szívesen hordanak bőrruhát. Ünnepelni jönnek, és hogy partnert találjanak éjszakára. Kendőt hordanak a hátsó nadrágzsebben, baloldalt ha a szexben dominánsak vagy aktívak, jobboldalt ha passzívak vagy alázatosak. A kendők színei is azt jelzik, mit keresnek. Orális szexet, kötözést, szado-mazot.

1993-ban a Metropolitan rendőrség hamar kideríti, hogy Peter W. a halála napján is a klubban járt. Amikor azonban a nyomozók a Coleherne alkalmazottait és London LGTB-közösségét kérdezik, hallgatásba ütköznek. A rendőrséggel szembeni bizalmatlanság nagy, a razziák a kocsmákban, könyvesboltokban, őrizetbevételek a tüntetéseken, a meleg férfiakat ezekben az években szisztematikusan terrorizálták. A szadomazoista hajlamokat egyébként is titokban kell tartani. Az angol igazságszolgáltatás a kemény szadomazo szexet büntette. A Coleherne tagjai minden szóval saját magukat is beterhelhetik – miért beszélnének?

Hetekig nyomoz a rendőrség. Feltűnik nekik, hogy valaki Peter W. halála után 200 fontot vett le annak számlájáról. De nem tudják, ki, és a férfihez, aki a Sun szerkesztőségének a gyilkossággal dicsekedett, sincs nyom. Senki nem akadályozza Irelandet abban, hogy teljesítse az újévi fogadalmát és ne csak egyszer öljön, hanem sorozatban. 

Május 28-án, egy péntek este, 81 nappal azután, hogy Peter W.-t megkínozta és megölte, belép Ireland a Coleherne szórakozóhelyre. Van nála egy hátizsák, abban kés, kötél, kesztyű, csereruha. A Peter W. megölése után érzett izgalom már elmúlt. Későbbi részletes vallomásában Ireland elmondja, hogyan találta és ölte meg második áldozatát. A férfi körbenéz a kocsmában, ismeri az légkört, a beszédtémákat, a közösségi kódokat, még ajtónálló idejéből. Pár perccel később már beszélgetésbe is bonyolódik egy férfivel. Christopher D., 37 éves, könyvtáros, nagy sötét szemű férfi. Hamar kiderül, hogy szívesen vállalja a domináns szerepet.

D. lakásában együtt megnézek egy SM-videót, esznek valamit. Majd Ireland azt mondja a férfinek, hogy készüljön el. Miután D. bőrruhába bújik és hasra fekszik, Ireland megbilincseli és megkötözi a lábainál. Majd megfenyegeti, hogy ha életben akar maradni, akkor adja meg a PIN kódját a bankszámlájához.

„A szám teljesen nevetséges volt, ugyanaz a három szám egymás után, arra gondoltam, hogy ez nem PIN, ilyet nem választana senki. Ezért fogtam az öngyújtót és odatartottam a lángot a heréihez.”

Ireland megfojtja Christopher D.-t és vár reggelig. Aztán elhagyja a lakást, egy bankautomatánál 200 fontot levesz a férfi számlájáról. Gyilkosnak lenni pénzbe kerül, és Ireland „kártalanítani” akarja magát a ráfordításaiért, a fuvar és az anyagok, mint a bilincs és kötél miatt. Christopher D. megölése után egy héttel, június 4-én ismét a hátizsákjába pakol, elindul a Coleherne-be, felderíteni a vadászterületét.

Folytatása következik.

 

Évi