Elképesztő, az emberek mi mindenről gondolják úgy, hogy átélték azt – Beszélgetés Elizabeth Loftus emlékezetkutatóval – 1. rész

A szemtanúk hasznosak, de veszélyesek is, mivel az emlékezetünk könnyen formálható.

Elizabeth Loftus, 76 éves pszichológia professzor, és világszerte elismert emlékezetkutató szakértő. Nem mindenki értékeli azonban a munkáját. Egy repülőgép út során a mellette ülő nő így kiáltott rá, amikor felismerte: „Szóval maga az a nő!” és egy összetekert újsággal ráütött. Már négy évtizede kérik fel szakértőként az Egyesült Államok olyan pereiben ahol – főképp vagy részben – a kimenetel a szemtanúk beszámolójától vagy emlékezetétől függ. Loftus ezeknek a beszámolóknak a megbízhatóságát szakvéleményezi. Egy bírósági épületben a folyosón egy államügyész kurvának nevezte, az előadásain néha rendőri védelemre van szüksége.

Elizabeth Loftus egyike a vezető szakértőknek világszerte az emlékezetkutatás területén

Loftus több mint 40 éve kutatja az emberi emlékezetet, és amiket a tanulmányaiban megállapított, azt képviseli az előadó-, és bírósági termekben. Az utóbbi esetben szinte kizárólag a védelem szakértőjeként. Azt mondja, hogy sok laikus, államügyész, bíró és esküdt még mindig az emlékezet megbízhatóságában, a szemtanúk szavahihetőségében hisz. Tanulmányok szerint az ítéletek 52%-ában szemtanúk beszámolója alapján ítéltek el ártatlanokat. „Soha nem gondoltam volna, hogy olyan tudós leszek, aki megváltoztatja azt, amit az emberek a saját történetük alapján igaznak vélnek” – mondja a professzor asszony. „Nem tudtam elképzelni, hogy egyszer egyszerre leszek a rosszindulat és a csodálat céltáblája.”

Loftus asszony, kérem, írja le nekünk, hogyan működik az emlékezet.

Az emlékezet nem úgy működik, mint egy felvevő szerkezet, ami megbízhatóan rögzíti, amit átélünk, és aztán később visszajátssza, ennél sokkal bonyolultabb. Az emlékeink nem statikusak. Az idő múlásával megváltoznak, és minél több idő telik el, annál több változás, torzulás megy végbe az emlékeken. Az elménk új eseményeket dolgoz bele, új tényeket, részleteket. Ez egy konstruktív és rekonstruktív folyamat. Ebből-abból az élményünkből darabokat veszünk elő, kitöltjük a hézagokat és összekötjük valamivé, ami emléknek tűnik. Az eredeti emlék fokozatos átalakuláson megy keresztül, ezért lehetnek az emlékeink hibásak.

Mi keltette fel az érdeklődését a szakterülete iránt?

A doktori időm alatt kezdődött. Az egyik professzor a kurzusa során, egy olyan projekten dolgozott, mely a szemantikus (jelentéstani) gondolkodásunkkal foglalkozott. Megkérdezte, lenne-e kedvem vele dolgozni. Ez a kutatás a szavakkal, fogalmazással kapcsolatos emlékezetünkről szól, alapvetően a világról alkotott tudásunkról. Az a tudásunk, hogy London egy város és Anglia egy ország, része a szemantikus emlékezetünknek. A tanulmányunkban például meg tudtuk mutatni, hogy az emberek, ha arra kérjük őket, hogy: „Nevezzen meg egy madarat, ami sárga színű”, gyorsabban így tettek, mint azok, akinek azt mondtuk: „Nevezzen meg egy sárga madarat.” 250 milliszekundummal gyorsabban. Az első saját tanulmányaimban a tesztalanyoknak autóbaleset jeleneteit mutattuk meg. Azok a tesztalanyok, akiket később arról kérdeztünk, hogy látták-e a buszt, sokkal gyakrabban igazolták ezt, mint azok, akiktől azt kérdeztük, hogy láttak-e egy buszt. Noha nem is volt busz a képeken. Amikor azt kérdeztük tőlük, hogy milyen gyorsan mentek az autók, amikor egymásba rohantak, állandóan magasabb sebességet mondtak, mint amikor azt kérdeztük, milyen gyorsak voltak az autók, amikor összeütköztek.

Egy másik jelenség, aminek nagy hatást tulajdonítanak a szemtanúi beszámolókra a „szóbeli beárnyékolás” (Verbal Overshadowing). Pontosan mit értenek ezalatt?

Ezt a kifejezést egykori tanítványom, Jonathan Schooler használta egy disszertációban. Azt a szituációt mutatja be, amikor megpróbálunk leírni egy személyt, akit láttunk. De pont ezzel a próbálkozással, hogy szavakkal írjuk le a személyt, azt későbbi képességünket gátoljuk, hogy azonosítsuk őt. Az a próbálkozás, hogy a látottakat szóban adjuk vissza, összeütközésbe kerül a vizuális észlelésünkkel, végül elfedi azt. A leírás folyamatában kialakítunk valamit, ami eltér az élménytől.

Mi késztette arra, hogy szakértőként is dolgozzon?

Olyan munkát szerettem volna végezni, aminek nyilvánvalóbb, praktikusabb haszna van. Például a balesetek és bűncselekmények leírása során. Ezért a 70-es években elkezdtem szemtanú beszámolókat tanulmányozni. Milyen hatása van a téves információnak, azokkal hogyan lehet egy esemény részleteire vonatkozó emlékeket befolyásolni. Egy olyan eseményét, amit a kérdezettek ténylegesen átéltek.

Az első prominens ügye a Ted Bundy ügy volt.

Nos, akkoriban még nem volt prominens. Emberrablás esete volt, és akkor Bundy joghallgató volt az első szemeszterében. Hírhedt később lett, miután elkövette az emberöléseket. Vele kapcsolatban az volt a feltűnő, hogy nem túl sok elkövető hallgat éppen jogot, miközben vádat emelnek ellene.

Carol DaRonch a tárgyaláson és Ted Bundy sorozatgyilkos

A Védelem tanúja című könyvében Bundyt „elragadónak” írja le.

Ó, igen, igen. Abszolút meg tudtam érteni, hogy sikerült neki odamenni nőkhöz, beszélgetést kezdeményezni velük, és bizalmat ébreszteni bennük.

Az élet sétagalopp lenne, ha a gyilkosok homlokára lenne írva, hogy azok.

Pontosan! Abban sem hiszek azonban, hogy az ártatlanság látszik az embereken. De persze ezt ma mondom, miután évtizedeken át dolgoztam ezen a területen. Azt gondolom, hogy nem szabad valakire ránézni és a „megérzésünkre” hagyatkozni. Mindegy, hogy bűnösségről vagy ártatlanságról van szó.

Bundy védője, John O’Connell kereste meg Loftust mint szakértőt, abban a reményben, hogy az egyetlen szemtanú, az emberrablás áldozatának szavahihetőségét a szakértői tanúvallomás segítségével aláássa. Carol DaRonch, aki rövid időn belül ki tudott szabadulni, elrablóját fehér amerikai, 25-30 éves, barna hajú. kb. 183 cm magas, vékony férfinek írta le, rendezetten nyírt bajusszal, zöld nadrágban, sportdzsekiben, fényes fekete lakkcipőben. Az autó egy „világoskék vagy fehér” VW-bogár volt. Aztán egy párszor megváltoztatta a vallomását. Egy sor rendőrségi fotó közül vonakodva kiválasztotta Bundy fotóját: „Ő lehetett az.” Később a rendőrök megmutatták neki Bundy jogosítvány képét. Egy későbbi összeállításnál aztán biztos volt benne, hogy Bundy volt az elrablója.

Loftus elfogadta ezt. Mivel a rendőrök megmutatták Carol DaRonch-nak a gyanúsított jogosítvány fotóját, valószínűleg téves emléket ültettek el az emlékezetében, fejtette ki Loftus a szakvéleményében. Ehhez társul, hogy elrablása alatt DaRonch-nak halálfélelme volt. „Amikor az emberek félnek, összekuszálódnak az emlékeik”, írja Loftus „A védelem tanúja” című könyvben. „Elhanyagolnak részleteket, újra rendezik a tényeket. Amikor emlékezünk, a múlt darabjait az agyunk valamilyen misztikus területéről húzzuk elő – kikopott kirakós darabkák, amiket szortírozunk és ide oda tologatunk, amiket rendezünk és újra átrendezünk, mígnem egy mintává össze nem állnak, aminek aztán értelme van.”

Folytatása következik.

Évi