Elképesztő, az emberek mi mindenről gondolják úgy, hogy átélték azt – Beszélgetés Elizabeth Loftus emlékezetkutatóval – 2. rész

De a bíró talált egy gyenge pontot a védelem érvelésében: Carol DaRonch-t először egy bevásárlóközpontban szólította meg Bundy.

Igen, ott volt egy hosszabb idő, 10-15 perc, amikor egy vélhetően ártalmatlan szituációban beszéltek. Ez nem a hirtelen stressz és nagy félelem, ezzel tiszta volt a helyzet. Tehát a bíró úgy döntött, hogy DaRonch-nak hisz és Bundyt elítéli.

A védelem szakértőjeként ilyen pillanatokban olyan érzése van, hogy veszített?

Nem. Nekem ez arról szól, hogy a tudományos oldalt bemutassam. Volt más értelmetlenség, tényező, ami meglehetősen vitatható volt. Ott volt az az időtartam, ami a rablás és az azonosítás között eltelt, valamint a későbbiekben a jogosítvány fotó megmutatása sem volt éppen ideális azonosítási szituáció. Az én munkám nem az, hogy megmutassam, hazudik valaki. az én munkámnál arról van szó, hogy megmutassam, hogyan jut el valaki oda, hogy őszintén higgyen valamiben, ami valószínűleg nem a valóságnak felel meg. Az emberek ezt néha összekeverik. Nem értik, hogy mit próbálunk megmagyarázni. Valójában a szakértői vallomások, mint az enyém is, abban segítenek, hogy valaki ne hazugként álljon előttünk.

Nehéz megérteni, hogy az igazság nincs kőbe vésve, hanem hogy mindezen faktorokat az igazság rekonstruálásánál figyelembe kell venni és mérlegelni kell.

Ezt különösen nehéz megérteni akkor, ha egy ellenszenves személyről van szó. Ez nem a legjobb feltétel, embereket rávenni arra, hogy a tudományos ismereteket figyelembe vegyék. Bundy akkoriban, amikor szakértőként tanúskodtam mellette, még nem volt az extrém ellenszenves vádlott. De később azzá vált.

A 90-es évek elején kezdett érdeklődni az úgynevezett „elnyomott emlékek” iránt.

Igen. Egy nagyon híres eset, a George-Franklin eset kapcsán keresett meg a védő. Franklint emberöléssel vádolták meg, méghozzá nem más alapján, mint egy szemtanú elnyomott emlékei alapján, melyeket állítólag újra elő tudott hívni. Ezeket aztán elfogadták bizonyítékként. Ez ébresztette fel az érdeklődésemet a jelenség iránt.

Franklin lánya 20 évvel a felderítetlen emberölés után vallomást tett iskolai barátnője, Susan Nason kapcsán, méghozzá, hogy hirtelen részletesen emlékszik arra, hogyan erőszakolta és ölte meg apja a lányt. A férfi állítólag őt is megfenyegette, hogy megöli, ha valakinek beszél róla. Ezért nyomta el az emlékeit. Loftus szakértő tanú volt. A tudományos irodalomban sehol nem talált bizonyítékot az elnyomott emlék létezésére, és annak a lehetőségére, hogy azt később előhívják. De megvoltak az eredményei a saját tanulmányainak, melyben az emlékek formázhatóságát kutatta: A tesztalanyai a kísérlet vezetője vagy harmadik személy által célzott téves információk alapján emlékeztek arra, hogy gyerekként elvesztek egy bevásárló központban. Vagy egy veszélyes állat megtámadta őket, tiniként bűncselekményt követtek el. Minden ezekhez kapcsolódó érzelemmel emlékeztek. Ezek közül valójában semmi nem történt meg. Loftus kétségbe vonta, hogy a lány emlékei valóban emlékek voltak-e, vagy csak a részletes rekonstrukciója korábbi újság hirdetéseknek, a hibákat is beleértve. Franklint mégis elítélték. 1995-ben azonban újra elővették ezt az ügyet és felmentették.

George Franklin és a lánya Eileen

Meglehetősen sokkoló, olykor mire vélnek emlékezni az emberek. Gyilkosságok, rituális áldozatok, sátánista rituálék.

Ó igen, elképesztő, mi mindenről gondolják az emberek, hogy megélték azt. Élményeket, melyekre semmilyen támpont, vagy igazolás nincsen. Sok terapeutát, akik terápia, hipnózis vagy drogok segítségével „elnyomott emlékeket hívtak elő”, később a páciensük visszaélés miatt feljelentette, amikor észrevette, hogy az emlékei hamisak voltak. Egy egész gyűjtemény van ilyen vadakból és bírósági esetekből.

Alapvetően lehetséges a traumatikus emlékek elnyomása?

Nos, azt nem lehet megcsinálni, hogy valamire sokáig nem gondoltunk, aztán ismét emlékezünk rá. Ha pedig valaki valamire emlékeztetni akarja önt, amire nem szeretne gondolni, akkor el tudja terelni a gondolatait. Például, arra kényszerítve önmagát, hogy valami másra gondoljon, vagy bármilyen más mechanizmust használva arra, hogy eltereli a gondolatait és a rendelkezésére áll. Ha ezt értjük az „emlékek elnyomása alatt”, akkor lehetséges.

De ez tudatos elnyomás lenne?

Igen, ez általában tudatosan történik. Nincs tudományos bizonyíték a terapeuták elméletére, miszerint a traumatikus élmények e nagy zűrzavarát évekre száműzzük a tudatalattiba, majd hogy egy későbbi időpontban részletesen újra elő tudja hívni őket, hogy feldolgozza.

Van egyáltalán értelme az elnyomott traumát újra előhívni?

Nem ismerek olyan klinikai kísérletet, amely rakoncátlan trauma-emlékek előhívásánál segít az embereknek, hogy a depressziójukat, félelmi állapotukat , vagy evési zavarukat kúrálják.

Loftus saját tapasztalatokat is szerzett traumákkal és az emlékezet formázhatóságával kapcsolatban. 14 éves volt, amikor anyja egy rokonlátogatás során az úszómedencébe fulladt. Minden alkalommal, amikor erre visszagondolt az emlék formát öntött. „Látom a fenyőket, érzem friss kátrányos illatukat, érzem a tenger algazöld vizét a bőrömön, érzem benne Joe nagybácsi frissen csavart citrommal ízesített jeges teáját benne”, írja az „Elnyomott emlékek mítoszában”. A halál önmagában azonban homályos volt, halott anyját nem látta.

30 évvel később megnyílt neki egy férfi rokona, aki rátalált az anyjára. „Az első sokk után visszajöttek az emlékek. Láttam magam, egy vékony, sötéthajú kislányt, ahogy belenézek az úszómedence csillogó kékesfehér vízébe. Anyám, hálóingben, arccal lefelé a vízben lebeg.” A képekkel az „elnyomott” emléke is visszajöttek. A terror. A kiáltozások. Három nappal a rokon kinyilatkoztatása után felhívta a bátyja: A rokon tévesen emlékeztette. A valóságban egy nagynéni talált rá az anyjára, más rokonok is igazolják ezt.

Loftus elhagyja a bíróság épületét a Weinstein tárgyalás után 

Megfenyegették és megvádolták, miután az „elnyomott emlékek” teóriát kétségbe vonta. Még ma is érik támadások?

Ó igen, különösen tavaly, amikor egy nem túl közkedvelt vádlott, Harvey Weinstein mellett szakértősködtem.

Miért lett szakértői tanú mellette?

Egyáltalán nem akartam. Meggyőztem az ügyvédeit, hogy egy másik szakértőt kérjenek fel, aki megfelelőbb volt egy ilyen esethez. De aztán Harvey Weinstein beszélt Alan Dershowitz.al, egy egykori Harvard professzorral, akivel együtt dolgoztam, és ez azzal végződött, hogy Weinstein ráadásként engem akart. A bíró engedélyt adott erre. Bár ez számomra meglehetősen kellemetlen volt, néhány olyan dolog miatt, amit hallottam, hagytam, hogy a sajtó elcsábítson. Évek óta azt mondom az embereknek, hogy ne engedjék a szenzációhajhász sajtónak, hogy eldöntse, ki a bűnös, és ki nem az. Ezeket az eseteket egyedileg kell vizsgálni. Tudtam, ha Weinstein mellett tanúskodom, ártani fog a lehetőségeimnek, hogy a jövőben másoknak segítsek. De azt gondoltam: „Ha ilyen önös okokból most kiszállok, gyávának érzem magam.” Ezért beleegyeztem, hogy New Yorkba utazzak, és teljes általánosságban a tudományos dolgokról beszéljek, nem pedig az egyes emberekről. Ennek ellenére erős ellenreakciók voltak.

Hogyan befolyásolhatta az ön vallomása Weinstein számára a kásőbbi vádlottakat?

A bíróság előtt mindig az jön elő: „Hiszen maga Weinstein mellett tanúskodott!” Mintha minden ocsmány, kétségkívül bűnös elkövető mellett tanúskodnék. Ez már évek óta így ment. „Hiszen tanúskodott Bundy mellett! Hiszen tanúskodott az oklahomai robbantó mellett! Hiszen tanúskodott a Hillside-i fojtogatók mellett!” Mindig megpróbáltak az aktuális vádlott kapcsán összefüggést keresni a korábbi ügyekkel. Tudtam, hogy ismét megtörténik majd, ezért figyelmeztettem az ügyvédeket, akikkel együtt dolgoztam: „Tudniuk kell, hogy Weinstein ügyében szakértő tanú leszek. Ezért talán inkább másik szakértőt szeretnének keresni.” Soha senki nem keresett mást.

Pontosan mi volt a szerepe a Weinstein-ügyben?

Általánosságban beszéltem az emlékek torzításáról és formálhatóságáról, illetve, hogy miként tudnak az emberek olyasmire emlékezni, ami nem történt meg. Vagy, hogy egy viselkedés minta hogyan élhet agresszívebb és szörnyűbb formában az emlékezetükben, mint ahogyan az valójában történt. De természetesen a védelem ezt arra akarta használni, hogy azzal érveljen, egyes ábrázolások torzak vagy túlzók voltak.

Loftus Ted Bundy tárgyalásának idején 

Ebben biztos vagyok.

Igen, nos, én a záróbeszédeket már nem hallgattam meg, de az már a védekezés vezető motívuma volt.

El lehet ezt még egyáltalán egymástól különíteni? Önt, aki a tudomány képviselőjeként beszél, és a védelmet, aki ezt a tudományt használja?

Ez számomra szokatlan ügy volt. Normális esetben minden rendőri jelentést elolvasok, és rengeteg dolgot tudok a résztvevőkről. De itt a bíró csak egy nagyon általános tanúvallomást engedélyezett. Ennek nagyon örültem, mivel semmit nem tudtam a vádlókról. Az esküdtszék pedig, ahogy ön is tudja, úgy döntött, hogy néhány vádpontban elítéli Weinsteint, néhányban nem.

Tanúskodna olyan valaki mellett, akiről tudja, hogy bűnös?

Voltak ilyen ügyeim a múltban. Úgy értem, az a helyzet, hogy nem tudom. Nem úgy hívnak fel az ügyvédek, hogy: „A kliensem elkövette a bűncselekményt, segítsen kihozni őt ebből.” Vagy azt mondják: „Nem tudom, ő tette e.” Vagy azt mondják: „Szörnyen félek, hogy egy ártatlan kliensem van.” Ez minden védő rémálma, mivel sok minden forog kockán. De a múltban már tanúskodtam olyan vádlottak mellett, akiknél az volt a meggyőződésem, hogy a bűncselekmények egy részét elkövették, de nem mindent. Vagy nem azzal az intenzitással, amivel megvádolták őket.

Hogy kezeli a támadásokat?

Természetesen nem tetszenek. Különösen, ha valaki megvádol.  De valahogy túlteszem rajta magam, a pozitív dolgokra koncentrálok, azokra az e-mailekre és levelekre, amiket olyan emberektől kapok, akiknek segítség volt a munkám, és akik a hálájukat fejezik ki az ötleteimért, a hajlandóságomért, hogy minden körülmények között nyíltan beszélek. Egy egész dossziém van ilyen levelekből. Úgy hívom: „ha szomorú vagyok” dosszié. Újra és újra átolvasom őket, csak azért, hogy emlékeztessem magam, hogy nem mindenki haragszik rám azért, amit csinálok.

Évi

Elképesztő, az emberek mi mindenről gondolják úgy, hogy átélték azt – Beszélgetés Elizabeth Loftus emlékezetkutatóval – 1. rész

A szemtanúk hasznosak, de veszélyesek is, mivel az emlékezetünk könnyen formálható.

Elizabeth Loftus, 76 éves pszichológia professzor, és világszerte elismert emlékezetkutató szakértő. Nem mindenki értékeli azonban a munkáját. Egy repülőgép út során a mellette ülő nő így kiáltott rá, amikor felismerte: „Szóval maga az a nő!” és egy összetekert újsággal ráütött. Már négy évtizede kérik fel szakértőként az Egyesült Államok olyan pereiben ahol – főképp vagy részben – a kimenetel a szemtanúk beszámolójától vagy emlékezetétől függ. Loftus ezeknek a beszámolóknak a megbízhatóságát szakvéleményezi. Egy bírósági épületben a folyosón egy államügyész kurvának nevezte, az előadásain néha rendőri védelemre van szüksége.

Elizabeth Loftus egyike a vezető szakértőknek világszerte az emlékezetkutatás területén

Loftus több mint 40 éve kutatja az emberi emlékezetet, és amiket a tanulmányaiban megállapított, azt képviseli az előadó-, és bírósági termekben. Az utóbbi esetben szinte kizárólag a védelem szakértőjeként. Azt mondja, hogy sok laikus, államügyész, bíró és esküdt még mindig az emlékezet megbízhatóságában, a szemtanúk szavahihetőségében hisz. Tanulmányok szerint az ítéletek 52%-ában szemtanúk beszámolója alapján ítéltek el ártatlanokat. „Soha nem gondoltam volna, hogy olyan tudós leszek, aki megváltoztatja azt, amit az emberek a saját történetük alapján igaznak vélnek” – mondja a professzor asszony. „Nem tudtam elképzelni, hogy egyszer egyszerre leszek a rosszindulat és a csodálat céltáblája.”

Loftus asszony, kérem, írja le nekünk, hogyan működik az emlékezet.

Az emlékezet nem úgy működik, mint egy felvevő szerkezet, ami megbízhatóan rögzíti, amit átélünk, és aztán később visszajátssza, ennél sokkal bonyolultabb. Az emlékeink nem statikusak. Az idő múlásával megváltoznak, és minél több idő telik el, annál több változás, torzulás megy végbe az emlékeken. Az elménk új eseményeket dolgoz bele, új tényeket, részleteket. Ez egy konstruktív és rekonstruktív folyamat. Ebből-abból az élményünkből darabokat veszünk elő, kitöltjük a hézagokat és összekötjük valamivé, ami emléknek tűnik. Az eredeti emlék fokozatos átalakuláson megy keresztül, ezért lehetnek az emlékeink hibásak.

Mi keltette fel az érdeklődését a szakterülete iránt?

A doktori időm alatt kezdődött. Az egyik professzor a kurzusa során, egy olyan projekten dolgozott, mely a szemantikus (jelentéstani) gondolkodásunkkal foglalkozott. Megkérdezte, lenne-e kedvem vele dolgozni. Ez a kutatás a szavakkal, fogalmazással kapcsolatos emlékezetünkről szól, alapvetően a világról alkotott tudásunkról. Az a tudásunk, hogy London egy város és Anglia egy ország, része a szemantikus emlékezetünknek. A tanulmányunkban például meg tudtuk mutatni, hogy az emberek, ha arra kérjük őket, hogy: „Nevezzen meg egy madarat, ami sárga színű”, gyorsabban így tettek, mint azok, akinek azt mondtuk: „Nevezzen meg egy sárga madarat.” 250 milliszekundummal gyorsabban. Az első saját tanulmányaimban a tesztalanyoknak autóbaleset jeleneteit mutattuk meg. Azok a tesztalanyok, akiket később arról kérdeztünk, hogy látták-e a buszt, sokkal gyakrabban igazolták ezt, mint azok, akiktől azt kérdeztük, hogy láttak-e egy buszt. Noha nem is volt busz a képeken. Amikor azt kérdeztük tőlük, hogy milyen gyorsan mentek az autók, amikor egymásba rohantak, állandóan magasabb sebességet mondtak, mint amikor azt kérdeztük, milyen gyorsak voltak az autók, amikor összeütköztek.

Egy másik jelenség, aminek nagy hatást tulajdonítanak a szemtanúi beszámolókra a „szóbeli beárnyékolás” (Verbal Overshadowing). Pontosan mit értenek ezalatt?

Ezt a kifejezést egykori tanítványom, Jonathan Schooler használta egy disszertációban. Azt a szituációt mutatja be, amikor megpróbálunk leírni egy személyt, akit láttunk. De pont ezzel a próbálkozással, hogy szavakkal írjuk le a személyt, azt későbbi képességünket gátoljuk, hogy azonosítsuk őt. Az a próbálkozás, hogy a látottakat szóban adjuk vissza, összeütközésbe kerül a vizuális észlelésünkkel, végül elfedi azt. A leírás folyamatában kialakítunk valamit, ami eltér az élménytől.

Mi késztette arra, hogy szakértőként is dolgozzon?

Olyan munkát szerettem volna végezni, aminek nyilvánvalóbb, praktikusabb haszna van. Például a balesetek és bűncselekmények leírása során. Ezért a 70-es években elkezdtem szemtanú beszámolókat tanulmányozni. Milyen hatása van a téves információnak, azokkal hogyan lehet egy esemény részleteire vonatkozó emlékeket befolyásolni. Egy olyan eseményét, amit a kérdezettek ténylegesen átéltek.

Az első prominens ügye a Ted Bundy ügy volt.

Nos, akkoriban még nem volt prominens. Emberrablás esete volt, és akkor Bundy joghallgató volt az első szemeszterében. Hírhedt később lett, miután elkövette az emberöléseket. Vele kapcsolatban az volt a feltűnő, hogy nem túl sok elkövető hallgat éppen jogot, miközben vádat emelnek ellene.

Carol DaRonch a tárgyaláson és Ted Bundy sorozatgyilkos

A Védelem tanúja című könyvében Bundyt „elragadónak” írja le.

Ó, igen, igen. Abszolút meg tudtam érteni, hogy sikerült neki odamenni nőkhöz, beszélgetést kezdeményezni velük, és bizalmat ébreszteni bennük.

Az élet sétagalopp lenne, ha a gyilkosok homlokára lenne írva, hogy azok.

Pontosan! Abban sem hiszek azonban, hogy az ártatlanság látszik az embereken. De persze ezt ma mondom, miután évtizedeken át dolgoztam ezen a területen. Azt gondolom, hogy nem szabad valakire ránézni és a „megérzésünkre” hagyatkozni. Mindegy, hogy bűnösségről vagy ártatlanságról van szó.

Bundy védője, John O’Connell kereste meg Loftust mint szakértőt, abban a reményben, hogy az egyetlen szemtanú, az emberrablás áldozatának szavahihetőségét a szakértői tanúvallomás segítségével aláássa. Carol DaRonch, aki rövid időn belül ki tudott szabadulni, elrablóját fehér amerikai, 25-30 éves, barna hajú. kb. 183 cm magas, vékony férfinek írta le, rendezetten nyírt bajusszal, zöld nadrágban, sportdzsekiben, fényes fekete lakkcipőben. Az autó egy „világoskék vagy fehér” VW-bogár volt. Aztán egy párszor megváltoztatta a vallomását. Egy sor rendőrségi fotó közül vonakodva kiválasztotta Bundy fotóját: „Ő lehetett az.” Később a rendőrök megmutatták neki Bundy jogosítvány képét. Egy későbbi összeállításnál aztán biztos volt benne, hogy Bundy volt az elrablója.

Loftus elfogadta ezt. Mivel a rendőrök megmutatták Carol DaRonch-nak a gyanúsított jogosítvány fotóját, valószínűleg téves emléket ültettek el az emlékezetében, fejtette ki Loftus a szakvéleményében. Ehhez társul, hogy elrablása alatt DaRonch-nak halálfélelme volt. „Amikor az emberek félnek, összekuszálódnak az emlékeik”, írja Loftus „A védelem tanúja” című könyvben. „Elhanyagolnak részleteket, újra rendezik a tényeket. Amikor emlékezünk, a múlt darabjait az agyunk valamilyen misztikus területéről húzzuk elő – kikopott kirakós darabkák, amiket szortírozunk és ide oda tologatunk, amiket rendezünk és újra átrendezünk, mígnem egy mintává össze nem állnak, aminek aztán értelme van.”

Folytatása következik.

Évi