A profilozás kialakulása John Douglas szemszögéből - 1. rész

Ahogy a pszichopata személyiséggel kapcsolatban több részben közzéteszem Robert D. Hare "Kímélet nélkül" című könyvéből készített saját jegyzetemet, ugyanezt szeretném tenni John Douglas és Mark Olshaker "Sorozatgyilkosok" című könyvével is, amely művet Douglas az FBI Viselkedéstudományi és Nyomozástámogató Részlegének ajánlott. Ebben a könyvben gyakorlatilag megismerkedhetünk a profilozás megszületésével egy olyan ember elmondásában, aki saját maga is részt vette benne, akit az alapító tagok között tudhatunk. Remélem, mindenki hasznát tudja venni az itt összefoglalt információknak.

A viselkedés a személyiséget tükrözi. Mindaz, amit a bűncselekmény helyszínén látunk, elárul valamit az elkövetőről, az ismeretlen tettesről (UNSUB).

Általában, amikor börtöninterjúkat készítünk – és ez kezdettől így volt -, előzetesen igyekszünk minél alaposabban tájékozódni az alanyról. Átnézzük a rendőrségi nyilvántartást, a tetthelyen készített fényképeket, boncolási és tárgyalási jegyzőkönyveket, mindazt, ami fényt deríthet az indítékokra vagy az elkövető személyiségére. Ez egyúttal a legbiztosabb módja annak is, hogy megállapítsuk, a kérdezett személy nem játszik-e velünk szórakozásból vagy valamiféle számításból, illetve őszintén viselkedik-e.

A jelenlévők szemében talán boszorkányságnak, bűvészmutatványnak tűnt fel mindez, holott lényegében véve csak találgattam. Ám ez a találgatás széles körű kutatási eredményekre és tapasztalatokra alapult, amelyeket kollégáimmal gyűjtöttünk (és azóta is gyűjtünk). Megtudtuk például, hogy sok esetben igaz a közhely, miszerint a gyilkosok felkeresik áldozataik sírját, de nem feltétlenül olyan okokból, mint eredetileg hittük.

John Douglas

Az emberölések felderítési aránya az Egyesült Államokban még az 1960-as években is jóval 90% fölött mozgott. Többé ezt sem tapasztalhatjuk. Bármilyen lenyűgöző műszaki-tudományos előrehaladás történt is, hiába köszöntött be a számítógép korszaka, hiába dolgozik sokkal több rendőr a korábbit messze felülmúló képzettséggel és erőforrásokra támaszkodva, a gyilkosságok száma emelkedik, a felderítettség pedig romlik. Egyre több bűncselekményt követnek el „idegenek” sérelmére, és sok esetben nincs indíték, legalábbis nyilvánvaló vagy „ésszerű” indíték. A hagyományos gyilkosságok és erőszakcselekmények zöme viszonylag könnyen érthető volt a bűnüldözők számára. Olyan érzések túlzott megnyilvánulásából fakadtak, amelyeket mindannyian átélünk: harag, szerelemféltés, hatalom- vagy nyereségvágy, bosszú. Ha ezek az érzelmi problémák megoldódnának, egyszeriben megszűnne a bűnözés, vagy legalább nem tobzódna tovább. Azután is meghalnának emberek, de semmi több, és a rendőrség általában tudná, kit, illetve mit keres.

Az utóbbi évek bűnözői között azonban új típus került felszínre – a sorozatos elkövető, aki gyakran mindaddig nem hagy fel tevékenységével, míg el nem fogják, vagy meg nem ölik, aki tapasztalatokat szerez, s rendszerint esetről esetre hatékonyabban dolgozik, egyre tökéletesíti módszereit. Gyakorlatilag az összes igazi sorozatgyilkos férfi. A sorozatgyilkosok és nemi erőszaktevők jellemzően a leginkább zavarkeltők, legrémítőbbek és legnehezebben elfoghatók az erőszakos bűnözők közül. Ennek részben az az oka, hogy általában jóval összetettebb tényezők motiválják őket, mint az imént felsorolt alapvető indítékok. Ez azután tovább bonyolítja elkövetési módszereiket, és eltávolítja őket az olyan normális érzelmektől, mint a részvét, bűntudat vagy lelkifurdalás. Néha csak úgy lehet elfogni őket, ha megtanuljuk követni a gondolkodásmódjukat.

„Az egyediség szinte mindig támpont. Minél szürkébb és közönségesebb egy bűncselekmény; annál nehezebb felderíteni.” (Sherlock Holmes) Más szóval, minél többet látunk a viselkedésből, annál teljesebb személyiségrajzzal és elemzéssel tudunk szolgálni a helyi rendőrségnek. Márpedig minél jobb személyiségrajz áll a nyomozó hatóságok rendelkezésére, annál inkább szűkíthetik a lehetséges gyanúsítottak körét, annál inkább az igazi keresett személy megtalálására összpontosíthatnak.

A Nyomozástámogató Részleg, amely Quanticoban az FBI Erőszakcselekményeket Elemző Országos Központjának kebelén belül működik, nem fog el bűnözőket. Hadd ismételjem meg: mi nem fogunk el bűnözőket. Azzal a helyi rendőri szervek foglalkoznak, és ha figyelembe vesszük, milyen hihetetlen nyomás nehezedik rájuk, el kell ismernünk, hogy a legtöbbjük nagyon jól dolgozik. Mi segédkezni igyekszünk a munkájukban azzal, hogy célirányosabbá tesszük a nyomozást, majd olyan kezdeményező technikákat javasolunk, amelyek hozzájárulhatnak a bűnöző előcsalogatásához. Mihelyt elkapták – újra hangsúlyozom, hogy nem mi, hanem ők -, megpróbálunk olyan stratégiát kialakítani, amely segítséget nyújt a vádhatóságnak, hogy a tárgyalás során felszínre hozza a vádlott igazi személyiségét. Kutatásaink és speciális tapasztalataink alapján tehetjük mindezt. Míg egy adott rendőrkapitányság valahol a prérin esetleg először szembesül egy sorozatgyilkos utáni nyomozással és az azzal járó borzalmakkal, mi már valószínűleg hasonló ügyek százaival, ha nem ezreivel találkoztunk. Azt szoktam mondani az embereimnek: „Aki meg akarja érteni a festőt, annak meg kell néznie a képet.” Az évek során sok-sok „festmény” került elénk, és mélyrehatóan elbeszélgettünk a „legavatottabb” mesterekkel.

Az 1970-es évek végén, a 80-as évek elején kezdtünk hozzá az FBI Viselkedéstudományi Részlege és a későbbi Nyomozástámogató Részleg munkájának módszertani fejlesztéséhez. Edgar Allan Poe szerint: „A rendes és megszokott lépéseket megkerülve, az analitikus elme behatol ellenfelének gondolatvilágába, azonosítja magát vele – és megtörténik az a gyakori eset, hogy felvillanás szerűen megtalálja az egyetlen lehetőséget, amellyel ellenfelét megtéveszti, vagy téves lépésre szorítja.”

Évi