Olvasnivaló: Sue Klebold – Napsugaram (A columbine-i gyilkos édesanyjának vallomása)

1999. április 20-án a Colorado állambeli Columbine városában lévő gimnáziumba robbanószerekkel és puskákkal felfegyverkezve beállított két diák, Eric Harris 18 éves és Dylan Klebold 17 éves fiúk, akik megölték 12 társukat, egy tanárukat, megsebesíttettek 24 további diákot, majd fegyvereiket maguk ellen fordították és megölték magukat. Ez volt a történelem legsúlyosabb iskolai lövöldözése. A Columbine név hallatán ma is összerázkódunk és végigfut a hátunkon a hideg. Abban az évben készültem az államvizsgámra a tanárképző főiskolán és megviselt ez a fajta értelmetlen erőszak.

17 évvel a történtek után az egyik elkövető, Dylan édesanyja, Sue Klebold könyvet írt arról az időszakról, amit megpróbált megérteni és túlélni. Örömmel vettem kézbe a könyvét, mert úgy éreztem, fontos, hogy a másik oldalt is megismerhessük, hiszen az ilyen jellegű tragédiák nemcsak az áldozatok családjainak életét teszik tönkre, hanem az elkövetőkét is. Sue azt hitte, ismeri a fiát, ám az eltelt évek során olyan információkhoz jutott, amelyek alapján rá kellett jönnie, Dylannek volt egy olyan oldala, amiről a szüleinek, barátainak, testvérének fogalma sem volt.

„Egy szülő számára nincs kegyetlenebb igazság annál, amit nálam jobban nem tanult meg senki: szeretni kevés. Hiába szerettem a végtelenségig Dylant, ez sem óvta meg őt és a Columbine Gimnázium tizenhárom halottját, megannyi sebesültjét, traumatizáltját. Nem vettem észre a pszichikai összeomlásnak azokat a finom jeleit, amelyek tetten érése esélyt jelenthetett volna Dylannek és áldozatainak – a döntő esélyt.”

A Columbine-i gyilkos páros domináns-alárendelt szerepben vitte véghez a tettét, ami nagyon gyakori a két elkövetős bűncselekmények kapcsán. Az ő esetükben Eric volt a domináns fél, Dylan pedig az alárendelt, aki a kedvében akart járni társának, s akinek társaságában úgy érezte, önmaga lehet. Eric pszichopátiás személyiségzavarával használta ki Dylan sérülékenységét, súlyos depresszióját, s a fiú halál utáni vágyát összekapcsolta a mészárlás utáni vággyal.

Az édesanya könyvében egészen pici korától megismerhetjük azt a fiút, akinek a szülei megtettek mindent azért, hogy bátyjával együtt tisztességes embert neveljenek fel, szerető, támogató családban nőtt fel. Szeretjük azt hinni, hogy az Erichez és Dylanhez hasonló, az emberek szemében szörnyetegként élő elkövetők bántalmazó családban, súlyos negatív élmények között nőnek fel, ami sok esetben így is van, ám az igazán felfoghatatlan tragédiákra, mint amilyen Columbine is volt, látszólag nincsen magyarázat. Egészen addig, amíg megkapargatjuk a felszínt.

„Nekünk kellett szembenézni a katasztrófával, amit Dylan hagyott maga után, nélkülözve az egyetlent, aki talán felfedhette volna, hogy mi is történt valójában és miért.”

Eric Harris és Dylan Klebold

Sue megpróbálta azzal nyugtatni magát, hogy Dylan véletlenül került az események középpontjába, hogy Eric talán kényszerítette, ám az évek során előkerült bizonyítékok mind alátámasztották, hogy a két fiú készült erre a borzalomra, és zseniálisan vezették meg a környezetüket, akik semmit nem sejtettek mindebből. A nyomozás során kiderült, hogy Eric más fiúkat is megkörnyékezett beteges gondolataival és tervével, ám a súlyos depresszióval és talán borderline személyiségzavarral küzdő Dylan volt végül a tökéletes jelölt. A fiú már a tragédia előtt évekkel vágyta a halált, előkerült töredékes naplószerű feljegyzéseiből kiderül, hogy belül iszonyatosan szenvedett, úgy érezte, senki nem szereti, senki nem érti meg, az élete fabatkát sem ér.

„Dr. Langman szerint az, hogy kezdetben Dylant félszegnek, rendkívül gátlásosnak és önkritikusnak festették le mások, esetleg arra utalhat, hogy averzív személyiségzavar (APD) enyhe formája állt fenn nála. Az APD-sek a befelé fordulás normális mértékét meghaladóan visszahúzódóak. A serdülő Dylan nem tudta kezelni élete stresszfaktorait, és állapota skizotípusos személyiségzavarrá súlyosbodott. A skizotípusos személy gyakran „furcsa” másoknak. (Dylan olyanoktól, akik alig ismerték, nemegyszer megkapta, hogy hülye.) Hajlamosak a téveszmékre, ez ráillik Dylanre. Gyakori náluk a különös, zavaros mondatfűzés, a szokatlan világukba húzódnak vissza, ahol a valóság és a fantázia nem feltétlenül válik külön. Teljes érzékcsalódásról nem beszélhetünk, inkább csak ködösen gomolyog a határ valós és valótlan között. Ez a gomolygás egyre nyilvánvalóbb a feljegyzésekben: a valóságban Dylanen erőt vett a kisebbségi érzés, véli dr. Langman, ezért fantáziált arról, hogy ő isteni lény. Élete vége felé ez a fantázia válik uralkodóvá.”

Az áldozatok emlékére felállított keresztek

Sue többször leírja könyvében, hogy bizony a férjével észrevettek olyan jeleket, amelyek utaltak arra, hogy Dylan depressziós lehet, ám a fiú egyrészt bravúrosan szerelte le az aggodalmakat, másrészt ne felejtsük el, hogy a kamaszok esetében nagyon nehéz megkülönböztetni a hormonok okozta hangulatváltozásokat az esetleges komoly tünetektől. Az Erichez fűződő barátság aztán magával hozta a törvénnyel való összeütközést is, ám a fiú az elterelés során (amit a letöltendő büntetés helyett kaptak) megint csak kiválóan vezetett meg mindenkit és hitette el, hogy megértette a leckét. A fiú a család, a barátok társaságában maszkot viselt, Ericcel pedig önmagát adta, ilyenkor szabadjára engedhette dühét, elkeseredettségét, fájdalmát. Ezt bizonyítják az úgynevezett „Alagsori szalagok”, azok a házilag készített videofelvételek, amelyeket Eric-ék házának alagsori helyiségében készítettek a fiúk, és amelyek megtekintése után Sue úgy érezte, hogy ez a fiú valaki más, nem az a Dylan, akit ő felnevelt.

„A szalagokat megtekintő pszichológusok nagyjából ugyanezt szűrték le: Eric a fiam lassan parázsló, depressziós dühével fűtötte és táplálta a szadizmusát, Dylant pedig Eric pusztító indulata billentette ki a passzivitásból. Évekbe telt, mire a kazettán hallottakat tisztáztam magamban, és megértettem, hogy a düh miképpen mozdította elő Dylan önpusztítását.”

Eric és Dylan az iskolai ebédlő biztonsági kamerájának felvételén

Eric és Dylan az iskolai ebédlő biztonsági kamerájának felvételén

A későbbiek során az is kiderült, hogy Dylant zaklatták az iskolában és a viselkedéselemzők nagyon sok esetben mutattak rá, hogy a zaklatottakból nagy valószínűséggel zaklatók, a bántalmazottakból bántalmazók válhatnak. Ez a fajta zaklatás csak növelhette a fiú szorongását és halálvágyát. Az a szerencsétlen tényező, hogy pont egy pszichopátiás személyiségzavarral küzdő fiúnál talált meghallgatásra és megértésre, aki mélységesen kihasználta Dylan zavarodott lelkiállapotát, volt a halálos recept. Sue hiába próbált meg fiához mélységében közeledni, Dylan nem nyílt meg felé azon a szinten, ami segíthette volna felismerni, hogy nagyon nagy a baj. Az asszony értelemszerűen magát hibáztatja, de könyvének megírása óriási segítség azoknak, akik hasonló helyzetben lehetnek, de nem ismerik azokat a jeleket, amelyekre nagyon oda kell figyelni. Hiánypótló ez a könyv, nemcsak abból a szempontból, hogy megismerhetjük a tragédiához vezető okokat, az elkövetői oldal érthetőbbé válik, hanem fontos üzenetet is hordoz arra nézve, mennyire oda kell figyelni a viselkedés megváltozására.

„Hogyan különböztesse meg egy gondos szülő a mindennapos kamasztempókat („lusta, mint a lajhár; goromba pokróc, úgy jár-kel, mint egy sértett királynő) a depresszió másfajta agyi kórok valódi tüneteitől? Az olyan történet, mint az enyém, élesen veti fel a döntő kérdést: honnan tudni, hogy a tettek és a szavak nagy bajra utalnak? Tévedhetetlenül megválaszolni a kérdést nem lehet: a magatartászavarok orvoslásának legkényesebb megoldatlan rejtélyeivel állunk itt szemben. Dr. Christine Moutier az Amerikai Öngyilkosság-prevenciós Alapítványtól arra oktatja a medikushallgatókat és az orvosokat, hogy a változásokra figyeljenek: változásokra az alvási szokásokban, a szorongásos megnyilvánulásokban, a hangulatingadozásban, a viselkedési mintákban vagy épp a tinédzser „egyéniségében”. Egy –egy ilyen jelenség önmagában talán nem is jelez többet egy stresszes hétnél, de a változások együttállása komolyabb gondra utalhat”.

Sue Klebold napjainkban

Dylan okos, értelmes fiú volt, aki előtt fényes jövő állt volna, ha Eric helyett valaki olyat engedett volna közel magához, aki segítségére lehetett volna ebben a számára kilátástalan helyzetben. Miután a könyvből megismertem az életét, a családját, mélységes sajnálattal tölt el az ő és áldozatai értelmetlen halála, sajnálom Dylant, az áldozatait, és sajnálom a szüleit, testvérét, hogy ezzel a feldolgozhatatlan teherrel kell élniük életük végéig.

„Dr. Dwayne Fuselier klinikai pszichológus, aki az FBI teamjének szupervizora volt a columbine-i tragédia kivizsgálása idején, mondta el nekem: - Úgy gondolom, Eric azért ment az iskolába, hogy embereket öljön, és azt sem bánta, ha meghal a végén, ellenben Dylan meghalni ment oda, és azt sem bánta, ha mások is meghalnak.”

A fiúk által használt fegyverek

Dylan a vérengzés idején sem veszítette el teljesen önmagát, miközben többször is Eric halló-és látótávolságán kívülre került, több diákot futni hagyott. Talán élt még benne egy picike szikra abból a fiúból, akit szerettek, aki értékes volt, de mélységes elkeseredése és Eric befolyása nem tudta megakadályozni abban, hogy elkövesse szörnyű tettét és saját életének is véget vessen.

„Nem mindent csináltunk jól. Vizsgálódásaim rávilágítottak, hogy jobban is együttműködhettem volna Dylannel. Azt kívánom, bár hallgattam volna többet őt, és prédikáltam volna kevesebbet, bár ültem volna mellette csendben, gondolataimmal töltöttem volna ki a beszélgetés szüneteit. Azt kívánom, bár mutattam volna több megértést az érzelmei iránt, ahelyett hogy felülbírálom őket, bár ne hagytam volna rá mindent, amikor éreztem, hogy baj van, de ő kitért a beszélgetés elől, hogy fáradt vagyok, túl sok a leckém. Azt kívánom, bár ültem volna vele a sötétben, hogy újra elismételjem, mi aggaszt, hiába utasította vissza a beszélgetést. Azt kívánom, bár ejtettem volna ki a kezemből minden mást, hogy rá figyeljek, kérdezzem, és megint kérdezzem, hogy bár lett volna lélekjelenlétem meglátni azt, amit nem vettem észre.”

Dylan egyik utolsó fényképe nem sokkal halála előtt

Dylan egyik utolsó fényképe nem sokkal halála előtt

Sue Klebold, az életét tette fel arra, hogy megértse, mi vezetett e szörnyű tragédiához, felismerte saját felelősségét is a történtek kapcsán és öngyilkossági-prevencióval foglalkozva próbálja megelőzni, hogy másokkal is megtörténjen ez a feldolgozhatatlan szörnyűség. Rámutat az agyi betegségek felismerésének fontosságára, a mentálhigiéné korszerűsítésére. Könyve megrázó és letehetetlen, gyakran csordult ki a könnyem, miközben olvastam, és még most is nyomaszt. Sem Dylannek, sem a többi diáknak nem kellett volna meghalnia, megannyi virágzó élet tört ketté, de kizárólag a családot hibáztatni nem szabad. Azzal, hogy Sue ezzel a könyvvel – amit iszonyú nehéz lehetett megírni – a nyilvánosság elé állt, úgy érzem, kellőképpen vezekelt, és mindenkinek el kellene olvasnia, mert csak tanulni lehet belőle. Őszinte, fájdalmas és kitárulkozó, és mindannyiunkhoz kicsit közelebb hozza Columbine-t. Nem utolsósorban fontos megjegyezni, hogy a könyvből származó szerzői jogdíjbevételek is jótékony célokat szolgálnak: kutatásra és mentális problémákkal foglalkozó szervezetek támogatására fordítják.

„A világ szemében Dylan egy rém volt, de én a gyermekemet temettem el.” (Sue Klebold)

Évi