John Douglas: Az atlantai gyermekgyilkosságok – A Wayne Williams ügy

1981 telén Atlanta ostromlott városhoz hasonlított. A dolog másfél évvel korábban csöndben, szinte észrevétlenül kezdődött.

1979. július 28-án a rendőrség egy kellemetlen szag miatti telefonpanasz nyomán kiszállt a Niskey Lake Road melletti ligetbe, és felfedezte a 13 éves Alfred Evans holttestét. A fiút három napja keresték. A helyszín átvizsgálásakor körülbelül 15 méterrel odébb még egy – már oszlásnak indult – tetemre bukkantak, ez a négy nappal Alfred előtt eltűnt, 14 esztendős és szintén fekete Edward Smithé volt. A halottkém megállapította, hogy Alfred Evanst valószínűleg megfojtották, míg Edward Smithszel egész bizonyosan egy 0,22-es kaliberű lőfegyver végzett.

November 8-án egy elhagyatott iskolaépületben felfedezték a 9 éves Yusef Bell hulláját. Őt október vége óta nem látták. Ugyancsak megfojtották. Nyolc nappal később a 14 éves Milton Harvey holttestét találták meg a Redwine Road és a Desert Drive közelében, az East Point nevű városrészben. Eltűnését szeptember elején jelentették, és halála okát – Alfred Evanshez hasonlóan – nem tudták egyértelműen meghatározni. Ez a két gyerek is fekete volt, de az esetek között nem volt elegendő hasonlóság ahhoz, hogy különösebb közös jellegzetességet lehessen felismerni.

1980. március 5-én reggel egy Angel Lanier nevű 12 éves kislány elindult az iskolába, de soha nem ért oda. 5 nappal később egy út mellett találták meg villanydróttal összekötözött holttestét. Teljesen fel volt öltözve, az alsóneműje sem hiányzott, de egy másik bugyival betömték a száját. A halál oka: kötél okozta fulladás. A halottkém nem találta szexuális bántalmazás nyomát.

Március 12-én eltűnt a 11 éves Jeffrey Mathis. Az atlantai rendőrség ekkor még mindig csak annyit tudott, hogy hat fekete gyerek eltűnt, és közülük ötöt halva találtak. Az esetek között ugyanannyi volt a különbség, mint a hasonlóság, ezért nem vették komolyan fontolóra, hogy néhány vagy valamennyi eset összefügghet.

A borzalmak nem szűntek meg. Május 19-én a 14 éves Eric Middlebrooksot az otthonától 500 méterre meggyilkolva találták. Halálát tompa tárggyal a fejére mért ütés okozta. Június 9-én eltűnt a 12 éves Christopher Richardson. Június 22-én, vasárnap reggel pedig a második kislányt, a 8 éves LaTonya Wilsont a hálószobájából rabolták el. Két nappal később egy DeKalb megyei híd alatt megtalálták a 10 éves Aaron Wyche holttestét. A fiú halálát fulladás és nyakcsigolyatörés okozta. Július 6-án egy Wells utcai raktárépület mögött arccal a fűben fekve leltek rá a 9 éves Anthony Carterre. Tonyt több késszúrással ölték meg. Mivel a helyszínen nem találtak vért, a holttestet nyilvánvalóan máshonnét vitték oda.

Az összefüggést többé nem lehetett nem észrevenni. Brown főkapitány létrehozta a gyilkosságok és eltűnések akciócsoportját, amely utóbb több mint 50 tagot számlált. De a sor még folytatódott. Július 31-én jelentették, hogy a 10 éves Earl Terrel eltűnt a Redwine Roadnál, nem messze attól a helytől, ahol Milton Harvey holttestét megtalálták. Amikor aztán a 12 éves Clifford Jonest kötél okozta fulladással holtan találták egy Hollywood Road melletti sikátorban, a rendőrség végre hajlandó volt észrevenni az összefüggést, és kijelentette, a nyomozást a továbbiakban azzal a feltételezéssel folytatják, hogy a fekete gyermekek sérelmére elkövetett gyilkosságok kapcsolatban állnak egymással. Az FBI-nak mindeddig nem volt hatásköre, hogy bekapcsolódjék az ügybe, mivel az minden hátborzongató rendkívülisége ellenére helyi bűncselekmények sorozata maradt.

Szeptember 16-án egy másik fiú, a 11 éves Darren Glass eltűnését jelentették. Maynard Jackson polgármester a Fehér Háztól kért segítséget – pontosabban azt, hogy az FBI folytasson átfogó nyomozást az atlantai gyermekgyilkosságok és eltűnések ügyében. A Hivatal tehát megkapta a feladatot: minél gyorsabban oldja meg az ügyet, és kerítse elő a gyilkost.

Mire Roy Hazelwooddal lementünk Atlantába, már tizenhatra szaporodott az esetek száma, és senki sem látta, hol a vége. Ekkorra az FBI részvétele hivatalos megjelölést kapott: ATKID vagy másképpen 30. főügy, bár bekapcsolódásunkat nem vertük nagydobra. Átnéztük a vaskos esetdossziékat – tetthelyi felvételeket, az egyes gyermekek megtalálásakor viselt öltözék leírását, a környéken lakó tanúk vallomásait, boncolási jegyzőkönyveket. Kikérdeztük a gyermekek családtagjait, hogy megállapítsuk az áldozatok esetleges közös jellemzőit. A rendőrök kocsival bejárták velünk azokat a környékeket, ahol a gyerekek eltűntek, és elvezettek bennünket az egyes holttestek feltalálási helyére. Először is nem hittünk abban, hogy ezek Ku-Klux-Klan típusú fajgyűlölő bűncselekmények. Másodszor csaknem bizonyosra vettük, hogy az elkövető fekete. Harmadszor pedig, bár sok haláleset és eltűnés kapcsolatban állt egymással, de nem mindegyik.

A holttesteket túlnyomórészt vagy kizárólag feketék lakta városrészekben hagyták. Egy fehér egyén – csoportról nem is beszélve – nem mászkálhatott volna ezeken a környékeken feltűnés nélkül. A rendőrök sorra járták a házakat, és sehol nem hallottak arról, hogy az eltűnési vagy feltalálási helyek közelében valaki fehéreket látott volna. Ezekben a negyedekben éjjel-nappal volt mozgás az utcán, úgyhogy fehér ember még az éj leple alatt sem járhatott volna arra tökéletesen észrevétlenül. Ez egybevág azzal a tapasztalatunkkal, miszerint a kéjgyilkosok jellemzően fajtársaikat választják célpontul. Noha szexuális zaklatásnak nem volt egyértelmű nyoma, a bűncselekmények határozottan efféle viselkedésre utaltak. Sok áldozat között erős hasonlóságot észleltünk. Fiatalok voltak, barátkozók, utcához szokottak, ugyanakkor naivak és tapasztalatlanok a környékükön túli világot illetően. Úgy éreztük, az ilyen gyerek fogékony arra, hogy a megfelelő személy valamilyen trükkel becsapja, megszédítse. Az ilyen személynek autóval kell járnia, mivel a gyerekeket elvitték onnan, ahol eltűntek. És úgy gondoltuk, bizonyára valamilyen hatósági vagy más tekintélyes személyként jelenik meg. Az érintett gyerekek közül sokan szemlátomást nyomorúságos körülmények között éltek. Némelyik házban nem volt sem folyóvíz, sem villany. Ezért, és a gyerekek viszonylagos tudatlansága miatt úgy gondoltam, nem lehetett nehéz elcsalni őket.

Mint már említettem, bár erős kapcsolódást találtunk, ez nem minden esetre látszott érvényesnek. Az áldozatok és a körülményeik gondos értékelése után nem hittem abban, hogy a két kislányt az elsődleges elkövető ölte meg, sőt még azt sem, hogy kettejüket ugyanaz a személy. LaTonya Wilsont túlságosan speciális módon, a szobájából rabolták el. A fiúk közül a „puha” – fojtogatásos – gyilkosságok zömét kapcsolatba hoztam egymással, de az összes tisztázatlan okú halálestet nem feltétlenül. Más nyomok is arra a meggyőződésre vezettek bennünket, hogy nem egyetlen gyilkossal van dolgunk. Néhány esetben komoly bizonyítékok utaltak arra, hogy a gyilkos az áldozat családjában keresendő.

Habár úgy véltük, egynél többen felelősek a bűncselekményért, mégis azt gondoltuk, egy bizonyos személy sorozatosan gyilkol, és mindaddig tombolni fog, amíg el nem kapják. Személyiségrajzunk úgy szólt, hogy az illető 25-29 éves, nőtlen fekete férfi. Rendőrmániás, járőr kocsira emlékeztető autóval jár, és előbb-utóbb beleártja magát a nyomozásba. Rendőrségi jellegű kutyát tart, vagy német juhászt, vagy dobermannt. Barátnője nincs, szexuálisan vonzódik a kisfiúkhoz, de nemi erőszaknak vagy arra utaló kísérletnek nem láttuk nyomát. Úgy véltem, ez is a férfi szexuális alkalmatlanságát mutatja. Valamilyen trükköt vagy mesét vet be a gyerekeknél. Fogadni mertem volna, hogy a dolognak valami köze van a zenéhez vagy színpadhoz. A szövege valószínűleg jó, de aztán nem tud produkálni. Mindegyik kapcsolat hamarosan eljut oda, hogy a gyerek elutasítja őt, vagy ő legalábbis így fogja fel, s emiatt úgy érzi, ölnie kell. 

Nem mindenki értett egyet velünk, és nem mindenki örült a jelenlétünknek. A Ku-Klux-Klan-összeesküvés mellett a legkülönfélébb elméletek voltak forgalomban, egyik bizarrabb, mint a másik. Egyes gyerekekről különféle ruhadarabok hiányoztak, de sohasem ugyanazok. Eltűnődtünk: vajon a gyilkos otthon egy kirakatbabát öltöztet olyanformán, ahogy Ed Gein próbálta összegyűjteni nők bőrének egyes részeit? Az ismeretlen tettes a későbbi gyilkosságoknál rászokott, hogy a holttesteket egyre inkább a szabad ég alatt hagyja? Vagy talán az eredeti ismeretlen tettes öngyilkosságot követett el, és egy utánzó lépett a helyébe?

Nem sokkal ezután találtak egy újabb holttestet Rockdale megyében, nyílt terepen, a Sigman Road mentén: a 15 esztendős Terry Pue-ét. Terry Pue után a következő áldozat, a 12 éves Patrick Baltazar holttestére DeKalb megyében, a bufordi országút mellett akadtak rá. Őt is megfojtották, akárcsak Terry Pue-t. Ekkor az igazságügyi orvostani intézet egyik munkatársa bejelentette, hogy a Patrick Baltazar testén fellelt szőr-és szövetszálak megegyeznek öt korábbi áldozatnál találtakkal. Ez utóbbiak azok közé tartoztak, akiket egy gyilkoshoz kapcsoltam. A bejelentés újabb tápot adott a sajtónak. Valami bekattant az agyamban. Most majd a folyóba fogja dobni a holttesteket. Már tudja, hogy szőr-és szövetmintákhoz jutottak. Még decemberben húzták ki a Chattahoochee folyó Cobb megyei oldalán Patrick Rogers holttestét. Lapos tárggyal a fejére mért ütés végzett vele. Ez az áldozat azonban 15 esztendős, majd száznyolcvan centi magas és hatvanöt kilós volt, iskolakerülő, akinek már meggyűlt a baja a törvénnyel. A rendőrség úgy vélte, nincs kapcsolatban az üggyel. Úgy gondoltam, akármi is az igazság, a gyilkos most majd a folyót fogja választani, ahol a víz elmos minden nyomot. Nem lepődtem meg viszont azon, hogy időközben a következő holttest – a 13 éves Curtis Walkeré – a South folyóból bukkant elő. Később egyetlen nap leforgása alatt kettő – a 13 éves Timmie Hill és a mind közül legidősebb, 21 éves Eddie Duncan – tűnt fel a Chattahoocheeban. Ellentétben a korábbi áldozatokkal, akiknek legtöbbje teljesen felöltözve került elő, ezt a három hullát alsónadrágra vetkőztették, ami újabb módja a szőr-és szövetszálak eltávolításának. 

Ám pontosan azon az éjszakán, 2:30 óra körül egy Bob Campbell nevű újonc rendőr akadémista épp utolsó őrszolgálatát teljesítette a Chattahoocheenak a Jackson Parkway híd alatti szakaszán, amikor észlelte, hogy egy autó hajt át a hídon, és rövid időre megáll a közepén. – Hangos csobbanást hallottam! – jelentette izgatottan az adóvevőjén. A folyóra irányította az elemlámpáját, és látta a vízgyűrűket. Az autó megfordult, és visszament a hídon, ahonnét lesben álló megfigyelő kocsi követte, majd elébe vágott. Az 190-es Chevrolet kombit egy alacsony, göndör hajú, egészen világosbarna bőrű, 23 éves fiatalember, Wayne Bertram Williams vezette. Szívélyesen és készségesen viselkedett. Azt állította, hogy zenei ügynök. A rendőrök kikérdezték, bekukkantottak a kocsijába, majd elengedték – de nem tévesztették szem elől. Két nappal később egy alacsonyabb folyószakaszon felszínre bukkant a 27 esztendős Nathaniel Cater meztelen holtteste, nem messze attól a ponttól, ahol egy hónappal korábban a 21 éves Jimmy Ray Payne-ét megtalálták. Ahhoz nem volt elegendő bizonyíték, hogy Williamst őrizetbe vegyék, és házkutatási parancsot adjanak ki, de most már „ráragadtak” a detektívek.

Hamarosan észrevette, hogy követik, és keresztül-kasul vezette őket a városon. Még Lee Brown rendőrfőkapitány házához is elhajtott, és bedudált neki. Otthon sötétkamrája volt, és mielőtt házkutatási engedélyt kaptak, látták, hogy a hátsó kertben fényképeket éget. A kocsiját is kitakarította. Wayne Williams minden lényeges pontban megfelelt a személyiségrajzunknak, még német juhászkutyát is tartott. Rendőrmániás volt, néhány évvel azelőtt letartóztatták, mert rendőrnek adta ki magát. Ezután leselejtezett járőr kocsit használt, lehallgatta a rendőrségi rádióadásokat, hogy a bűncselekmények helyszínére jutva fényképezhessen. 

Az FBI felkérte, hogy fáradjon be az irodába, ahol együttműködött, nem kért ügyvédet. A kihallgatás után állítólag nem sietett haza, úgy tett, mintha szívesen beszélgetne még rendőrségi és FBI témákról. Miután azonban elment, tudtam, most már nem fognak beismerő vallomást kihúzni belőle. Vállalta a hazugságvizsgálatot, amely nem hozott eredményt. Később, amikor a rendőrség és az FBI megkapta a parancsot, átkutatták a házat, ahol Williams nyugdíjas tanár szüleivel élt, és olyan könyveket találtak, amelyekből azt lehetett megtudni, hogyan kell megtéveszteni a hazugságvizsgáló gépet. A kérdéses parancsot június harmadikán adták ki. Noha Williams addigra kitakarította a kocsit, a rendőrök szőr-és szövetszálakat találtak benne, amelyek mintegy 12 gyilkossághoz kapcsolódtak, pontosan azokhoz, amelyeket korábbi elemzésemben egyazon elkövetővel hoztam összefüggésbe. A bizonyítékok meggyőzőek voltak. Nemcsak azokat a szálakat sikerült egyeztetni, amelyek a holttesteket Williams szobájához, a házhoz és a kocsihoz kötötték, hanem a Georgiai Állami Bűnügyi Laboratóriumban Larry Peterson azonosított olyanokat is, amelyek egyes áldozatoknak az eltűnésük előtt viselt ruhadarabjairól származtak. Más szóval ezek az áldozatok már valamivel a gyilkosság előtt is kapcsolatban álltak Williamsszel. 

Június 21-én letartóztatták Wayne B. Williamst Nathaniel Carter meggyilkolásáért. A többi haláleset ügyében folytatódott a nyomozás. Ezzel az üggyel jelentős győzelmet aratott a személyiségrajz és a bűnügyi nyomozati elemzés művészete. Az ismeretlen tettesről és a teendőkről adott értékelésünk az eredmények tükrében megállta a helyét.

A Wayne Williams-per 1982 januárjában, hatnapos esküdtszék válogatás után vette kezdetét. A testület, amely végül létrejött, túlnyomórészt feketékből, 9 nőből és 3 férfiból állt. Bár mi úgy gondoltuk, Williams legalább 12 gyermekgyilkossággal gyanúsítható, végül csak Nathaniel Catre és Jimmy Ray Payne – furcsa módon két huszonéves – megölése miatt emeltek vádat ellene. Az ügy nyomozati szakában végzett munkámra tekintettel a kerületi ügyészség felkért, hogy jelenjek meg, és az eljárás során tanácsadóként segítsek. Ha az eljárást ma folytatnánk le, szakértőként tanúskodhatnék a vádlott bűnelkövetési stílusáról, a kézjegy jellegű mozzanatokról, az esetek közötti kapcsolódási pontokról, mint sok más ügyben. Kifejthetném a szakvéleményemet a vádlott társadalmi veszélyességéről. 1982-ben azonban a bíróságok még nem ismerték el azt, amit csináltunk, ezért csak stratégiai tanácsokat adhattam. 

A vádirat jelentős mértékben a mintegy 700 szőr- és szövetnyomon alapult, amelyeket Larry Peterson és az FBI washingtoni laboratóriumának különleges ügynöke, Hal Deadman aprólékos gonddal elemzett. Végeredményben mind a 12 áldozatnál találtak szálakat Williams lila-zöld ágytakarójából, a legtöbbjüknél Williams hálószoba szőnyegéből, körülbelül az esetek felében a nappali szőnyegéből, ugyanennyinél a férfi 1970-es Chevrolet kombijából, és egy kivételével valamennyiüknél kimutatták a vádlott német juhász szukája, Sába szőrszálait.

1982. február 27-én, 11 órányi tanácskozás után az esküdtszék mindkét gyilkosságban bűnösnek találta a vádlottat. Wayne B. Williamst kétszeres életfogytiglanra ítélték, amelyet Dél-Georgiában, a Valdostai Fegyintézetben tölt. Továbbra is az ártatlanságát hangoztatja, é a személye körüli viták mind a mi napig nem ltek el teljesen. Meggyőződésem, hogy ezen az sem változtatna, ha valaha megnyerne egy új pert.

Támogatóinak állításai dacára úgy hiszem, a tárgyi és viselkedéstani bizonyítékok egyértelműen mutatják, hogy Wayne Williams 11 atlantai fiú gyilkosa. Vádlóinak és becsmérlőinek állításaival szemben viszont azt hiszem, nincs határozott bizonyíték arra, hogy ő felelős valamennyi vagy legalábbis a legtöbb gyermekért, aki abban a városban 1979 és 1981 között meghalt, illetve eltűnt. Ellentétben azzal, amit egyesek hinni szeretnének, fekete és fehér gyermekek továbbra is halnak meg rejtélyes körülmények között Atlantában éppúgy, mint más nagyvárosokban. Néhány másik bűncselekmény tetteséről van elképzelésünk. Nem egyetlen elkövetőről van szó, és az igazság nem kellemes. Mindeddig azonban mind a bizonyíték, mind a közóhaj hiányzik a vádemeléshez. 

Szeretném hinni, hogy ha ma kerülnénk szembe az atlantai gyermekgyilkosságokhoz hasonló esettel, jóval hamarabb tudnánk elfogni a tettest, mielőtt olyan vérlázítóan hosszúra nyúlna az áldozatok sora. Mindannyian sokkal hatékonyabban hangolnánk össze tevékenységünket. Kezdeményező módszereink ma már kifinomultabbak, és sokkal több gyakorlati tapasztalaton alapulnak. Tudnánk, miképpen rendezzük meg a kihallgatást a maximális hatás érdekében. Idejében beszereznénk a házkutatási parancsot, mielőtt megsemmisíthetnek perdöntő bizonyítékokat.

De bármilyen hibákat követtünk is el, az atlantai gyermekgyilkosságok ügye fordulópontot jelentett részlegünk számára. Felhívtuk magunkra a figyelmet, bebizonyítottuk, mennyit ér a munkánk, az eljárás során világszinten elismerést szereztünk a bűnüldözésben, és segítettünk rács mögé juttatni még egy gyilkost. Nagy kockázat, nagy nyereség. 

Évi