2021. szeptember 15., szerda

Olvasnivaló: Irvin D. Yalom, Marilyn Yalom – Halálról és életről

Nagyon szeretem Irvin D. Yalom könyveit. „Kapcsolatunk” a Schopenhauer-terápia című művével kezdődött, az volt az a regény, ami teljesen, totálisan beszippantott, és onnantól fogva egymást követték az írásai.

Jelen írása mind közül a legcsodálatosabb, legfájdalmasabb. A Yalom házaspár 65 évnyi boldog házasság után kénytelen szembenézni Marily gyógyíthatatlan betegségével és közelgő halálával.

A házaspár úgy kezdte el írni a könyvet, hogy egy-egy fejezetet felváltva írtak, csodálatosan bemutatva a saját szemszögükből, ki hogyan éli meg az asszony betegségét, kire milyen terheket ró ez, s miképpen készítik a számadást a közösen megélt időszakról. Marilyn betegsége súlyosbodik, egyre kevesebb lehetősége nyílik élete meghosszabbítására, ezért az orvos által asszisztált öngyilkosság mellett dönt, mely engedélyezett eljárás Kaliforniában, ahol élnek. Az utolsó fejezetek már Marilyn halála után, Irvin tollából íródnak, számomra ezek a legszívbemarkolóbb részek, ugyanakkor rengeteg választ adtak arra, édesapám miért úgy reagált, ahogy, amikor 47 évnyi házasság után elvesztette édesanyámat.

Az ember mindig azt gondolja, hogy egy szakember, egy pszichológus illetve pszichiáter már csak azért is sokkal könnyebben éli meg és dolgozza fel a gyászát, mert rengeteg gyászoló, gyászában beragadt embernek nyújt segítséget. Yalom ebben a könyvben olyan őszintén és meghatóan avat be minket abba a bénultságba és megzavarodott időszakba, ami felesége halála után benne és körülötte zajlik, hogy mindannyian, akik szintén gyászolunk, megnyugvással vesszük tudomásul, hogy mindannyiunkat borzasztóan megvisel szerettünk halála, s bizony a szakember is ilyenkor „csak” ember.

A Yalom házaspár jóval 80 felett járt már, amikor a feleség megbetegedett, s mindketten úgy tekintenek vissza, hogy gazdag, élményekben, szeretetben teljes életet tudhatnak maguk mögött, Marilyn megbánás nélkül várja az elmúlást, az egyetlen, akiért igazán aggódik, férje.

Mert való igaz, hogy nekünk, az ittmaradottaknak szörnyű az a tátongó üresség, amit egy eltávozott, számunkra fontos ember hagy maga mögött. Számomra a szüleim elvesztése, akik három év különbséggel, viszonylag fiatalon hunytak el, máig feldolgozhatatlan, édesapám esetében még a gyászéven belül vagyok. Ők szintén hasonló szimbiózisban éltek, mint a Yalom házaspár, anyukám halála után apukám hasonló bénultságban élt, és volt egy mondat a könyvben, ami teljes egészében megmagyarázta ezt az állapotot. „Marilynnel együtt az igazi életnek is vége.”

Gyászolóként ez a legcsodálatosabb könyv, amit olvastam. Rengeteg kérdésemre kaptam választ, nagyon sok bennem kavargó érzésről állapítottam meg, hogy teljesen rendjén van, és más is érez, érezhet ugyanígy. Lélekmelengető az a kötelék, ami e két ember között a 65 együtt töltött év alatt kialakult, és megnyugtató hinni abban, hogy vannak még sírig tartó szerelmek, van életen át tartó hűség. Végtelen boldogsággal tölt el, hogy a szüleim kapcsolata is ilyen volt, fájó hiányukat némileg tompítja a tudat, hogy talán most is egymás kezét fogva figyelnek odafentről, ahogy az író felesége is ott van az ő mindennapjaiban.

Ezt a könyvet csak ajánlani tudom. Azoknak is, akik még nem szenvedtek el hasonló veszteséget életükben, azoknak pedig, akik gyászolnak, feltétlenül javaslom. Annyira összetett érzések kavarogtak bennem, amikor olvastam, rengeteget sírtam, mosolyogtam, éreztem fájdalmat, békét, többször letettem és csak bámultam magam elé. Az utolsó oldal után azonban, amikor becsuktam, egyetlen szó jutott az eszembe: köszönöm.

„A bölcső egy szakadék fölött ring, és a józan ész azt súgja, hogy létezésünk csak a fény egy rövid villanása két örökké való sötétség között.” (Vladimir Nabokov)

Évi